Október 21. Úton

Ma gyakorlatilag egész nap buszban ülünk és a zöld, hegyes, óceános tájkép kilométerenként lesz egyre kopárabb és sárgább. 7-kor indulunk és este 6 körül landolunk (már a sivatag kapuja) a Namíb határ előtt, egy folyóparti campingben. Mivel holnap csak délben indulunk tovább (opcionális kenu túra reggel, de mi ezt kihagyjuk, inkább alszunk), nyugodt szívvel kezdünk el szolidan iszogatni a túrapajtikkal, az egyik német srácnak ráadásul szülinapja van, így még indokolt is. Megtartjuk hát az ismerkedős estét, ami végül úgy vonul majd be a történelemkönyvekbe, mint „az este, mikor az összes férfi utastársunkról kiderült, hogy b*zi”. Már elnézést. Majdnem mindről. De ha egyszer tényleg. Kettőt kivéve, akik a párjukkal/feleségükkel jöttek. Persze ettől még ők is lehetnek, de őket már nem boncolgattuk. Ja, non plus ultra, hogy a helyi csaposunk is bevallottan b*zi. Mi ettől még nagyon kedveljük őket, mert ki lehet őket nevetni, és nem sértődnek meg. Ilyen világot élünk kérem szépen.

Október 22. Namíbia

Kényelmes ébredés után egy brunch, ahol a mi kis dramaqueen-ünk (Gerard, a francia b.) még előránt két üveg vörösbort. Ha már bundás kenyér a regi, akkor adjuk meg a módját ugye. Ezzel csak az a baj, hogy ő még mindig matt részeg és azért ma határt lépünk. Ez a procedúra és a határőrök is, nagyban különböznek Schengentől. Picit aggódunk.

De Gerardot nem kell félteni. Miután félmeztelenül fetrengte fel magát a buszba (ő még elugrott úszni egyet...), így bírt belőle kiszállni is, és a helyi határőrök elvárnak némi respectet, hogy legalább egy pólót kapjon már magára. Gerard nem talál pólót, helyette előránt egy random, a buszban kiterített törcsit (neonzöld) és a csoffadt kis felsőtestére tekeri. Már önmagában röhejes szegény, de ha ez nem lenne elég, a törölköző egyik csücskére egy frissen mosott, száradó bugyi van kötve, ami folyamat lebeg a szélben. Én mondom útikönyvbe illő látvány!

Hát hogy, hogy nem, a határőrök ezt azért mégsem kultiválják annyira, és fegyverrel hajtják Gerardot a buszhoz, hogy ugyan, de kurva gyorsan vegyen már fel egy pólót magára, de iziben! Ő meg a kis kígyómozgásával és betépett fejével, mint egy díva vonul, felháborodotton, vérig sértve, affektálva. Majd a túravezetőnket is hívatják. Szerintem fél órát minimum várunk, mire kimosdatják a helyzetből és végre mehetünk egyre beljebb a sivatagba.

Namíbia egyre kopárabb és vörösebb. A szállópor koncentrációja szerintem simán az egészségügyi határérték (csak hogy hivatalos maradjak) fölött van (mondjuk 79 por/négyzetimilivel) és kiakasztana bármilyen pollenmérőt. A campingünk konkrétan a semmi közepén van, gigantikus víztartály áll a közepén, lövésem sincs, honnan tölthetik meg. Gyorsan kiszakadunk a Grand Kanyon utáni második legnagyobb kanyonba kicsit túrázni meg naplementét nézni. A naplemente nem egy nagy csattanás, de a Fish River Kanyon valóban nem aprócska.

Október 23. Úton

Ma van a túra leghosszabb útja, 600km a sivatagban. Seggeinket, derekunkat, nyakunkat felkészítve a veserázó, hosszú órákra, buszba szállunk reggel hétkor egy egész napos zötykölődésre. Nekem folyamatosan az a „ráállsz, megráz, lefogysz” (na persze) gép jut eszembe (a neve az most passz), ha valóban így működünk, akkor elvileg eltűnik a narancsliget a seggemről az út végére. Mellékes ugyan, de azért említésre méltó, hogy már ilyenkor mocskosabbak vagyunk egy fonódó villamosmegállókat felújító, teljes brazil gépsornál, pedig még csak reggeli kávéztunk.

Érdekes hely ez a sivatag, ha autóval támadja az ember. Az út (szándékosan nem többesszámot használok) csak úgy van. Ott úgy magában. Döngölt földút (létezhet döngölt homok, vagy por?), kis sziklakkal tele, konkrétan a semmibe vezet. Jobbra is, balra is csak kórók (nyomokban zöldet tartalmaznak) és a távolban valami hegyszerűség, még több homok és por, és itt csapatjuk jó 200-300km-en keresztül. És akkor egyszer csak egy kereszteződés. És ez csak egy dolog, de még útjelzőtábla is mutatja a városokat (közvetlen egy elfehéredett koponya tőszomszédságában, nyugi, valami állaté)! Egész idő alatt egy-két, az úton kolbászoló struccon és bambán bámuló zebrákon kívül egy árva lélekkel sem találkoztunk, bezzeg PONT most jön egy terepjáró. És HA-HA elsőbbséget kell adnunk neki...

Mai campingünk - lássatok csodát - a semmi közepén van. Semmi értsd: homok. Meg forgószél homokból. Meg medence is van! Tele homokkal. Túravezetőnk felhívja figyelmünket a skorpiókra és pókokra (juhúúú). Éjszaka szerencsénk van, mert mindenki papírkutya és korán megy aludni, csak mi megyünk 11 után fürdeni, miután ingyen söröztünk egy perui túravezetővel (szabin van). Így viszont van szerencsénk a sátorhoz visszavezető úton két hatalmas fülű, világító szemű és irtó aranyos, szemétben turkáló sivatagi rókával (pontos típusa sajnos ismeretlen számunkra) meg három, kényelmesen baktató, hosszú agancsát a fáknak dörgölő (vajon miért?), sátrak között bandukoló nyársas antiloppal. Ha ezt mi reggel elmeséljük…

Október 24. Dűne 45, Death Vlei

Hajnali 5-kor, sötétben bontunk sátrat, hogy elsők között legyünk, akik a Namíb sivatag 45-os dűnéjét (google!) megmásszák. Hát elsőnek lenni nem igazan sikerül, de megmásszuk napfelkeltére! Nem is a napfelkelés a durva, hanem maga a vörös dűne (és persze a környezők, ameddig a szem ellát). A gerincen vonulunk, szépen, libasorban, van, aki mezítláb a csontszáraz, selymes, hűvös, vöröslő homokban. Igen nagy a kísértés, hogy levessem magam a lejtőn és gurulva érjek vissza az aljára.

Gyors reggeli a sivatagban, majd terepjárókba vágjuk magunkat, hogy a sikamlós homokon elkorcsolyázzunk a homokdűnék közé, ahol átbattyogunk a Death Vlei nevű, hát nem tudom ennek mi a hivatalos neve, kiszáradt, megkövesedett oázishoz. A szél által odahordott homokdűnék (amik ellentétben a szaharai, illetve kalahári dűnéivel nem mozognak!) elvágták a víz útját, így az ott lévő fák (akáciák, 600 éve!!!) teljesen kiszáradtak, a víz helyén pedig fehér, megkövült talaj maradt. Elég kontrasztos a fehér talaj, a vörös homokdűnék és a kék ég. Bitang meleg van itt, pihegünk, de túléljük a sivatagot.

Mikor este megérkezünk a helyre, sajnos meg kell állapítsam, hogy egész egyszerűen kifogytam a jelzőkből a semmit illetően. Ez a hely már tényleg a semmi után kettővel fekszik a sivatagban. Nyálkahártyaink már orrvérzésig repedeztek a szárazságtól és a rengeteg portól (a szemünkről és a bőrünkről nem beszélve), úgyhogy megváltó a hideg vizes zuhany. Annyi a baj, hogy itt a víz a legnagyobb kincs, igy nincs órákig ázás. Áram sincs, és ez már a negyedik esténk mindennemű kommunikációs forrás nélkül (telefonokon nincs hálózat, wi-fi-t inkább ne is említsünk), így esténként kénytelenek vagyunk sör mellett egymással beszélgetni.

Még naplemente elött kivisz minket egy született busman a sivatagba, és iszonyat sok érdekes dolgot mesél el nekünk a sivatagi életről. A lényeg, hogy így, vagy úgy, de valszeg úgyis meghalsz. Aztán a semmiből kiszúr a homokban egy pókjáratot és heves tiltakozásom ellenére ki is ássa nekünk a földből az ízeltlábút (dancing white lady spider). Nem akartam tudni, de menekülni sem merek, mert tuti, hogy 1. elesek, vagy 2. rálépek egy skorpióra, vagy 3. elesek, ÉS esés közben ráesek egy fekete mambára. Pókok, kígyók, skorpiók, figyeld, hova lépsz, tippeket is kapunk, mit tegyünk, ha pl. úgy érzed, valami erősen mászik a lábadon. Azért látunk pár kedves kis patást, amint a sík terepen ügetnek, kényelmes program volt az egész napos sivatagban aszalódás után.

Vacsi után megnézzük a hétfő esti matinét egy pár üveg sör/por ... bocs, bor mellett: vaksötét, az égen ezer csillag, még a tejút is látszik szabad szemmel, és a camping melletti kis kútnál kb. 30-40 zebra ügyetlenkedik és próbál inni. Érzik a vizet, el is érik, de mi ott ülünk kb. 5 méterre és ezt is érzik, sőt elég bizonytalanul fogadják. Néma csendben ülünk, levegőt sem merünk venni, minden apró mozdulatunkra azonnal reagálnak. Azért szép lassan, sorban mind isznak, közben a többiek a háttérben figyelnek, és néha-néha összekap egymással egy-két példány. Nesze neked ValóVilág!

Október 25. Swakopmound

Reggelinket a zebrákkal fogyasztjuk, majd útra kelünk Swakopmound fele, ahol végre ágy, meleg zuhany, elektromosság és wi-fi vár minket. Megállunk pár fotópontnál, például a Baktérítőnél. Itt már hófehér a sivatag és a homokdűnék, pont, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Megállunk még flamingókat nézni, de azért ez nem olyan látványos, mint mondjuk a Nakuru tónál hemzsegő több millió madár.

Kora délután érkezünk Swakopmoundba, végre civilizációt érzünk a talpunk alatt. Két éjszakánk van a városban, és ágyban alszunk, még saját zuhanyunk is van, a wc-ről nem is áradoznék. Mégis mindenki a wi-fi-re cuppan rá egyből, érthető, 5 napig voltunk minden nélkül. 2 perc netezés után rájövünk, hogy igazából nem is érdekel a Zinternet és hogy a világ sem állt meg nélkülünk.

Délután csoszogunk a városban, tömve van németekkel, és az eladók is mindenhol németül szólnak hozzánk. A város lapos, széles 4 sávos utakkal, pálmafák szegélyezik a tenger és a sivatag felől is. Hideg széláramlat uralkodik, úgyhogy gyorsan váltunk hosszúgatyára. Este közös éttermi vacsi, étteremben (!), holnap pedig aktívkodunk a sivatagban.