ECUADOR - Isabela crece por ti

2017. Október 23. Galàpagos, Santa Cruz

Snorkeles napunk lesz, úgyhogy megint hajóra csapjuk magunkat. Daphne sziget felé vesszük az irányt és ugyan esőkabátban indultunk el, a sziget másik felére már napszemüvegben érkezünk és öntjük magunkra az 50-es naptejet.

Még csak odafelé tartunk, mikor egyszerre spanyol hangoskodásra leszünk figyelmesek. Akár jéghegynek is ütközhettünk volna, a sikongatásokból elsőre nehéz megítélni, de mint kiderül egy 20-30 fős delfin csapatnak örülnek annyira útitársaink, akiket először mi kezdünk üldözni, majd nemsokára ők fedezik fel a hajónkat és kezdenek el ugrálni a hajóorr körül. Tatról lelógatott lábainktól 10-20 centikre ugrálnak ki a vízből, és egy-egy bátrabb példány függőleges ugrásokkal is fitogtatja ügyességét. Aztán vagy túl hangosak vagy túl lassúak vagyunk nekik, vagy csak simán meguntak minket, de odébbállnak.

Mai snorkelezésünk már igencsak a nyílt vízen van, küzdős a terep az áramlatokkal, de megoldható. 1-1,5 méteres cápák azért ma is akadnak szép számmal, az egyiket túravezetőnk pöckölgeti ki kedvenc sziklája alól, kb. 5-6 méter mélyre leúszva. Az évek meg a rutin magyarázza a szabadtüdős mély merülést, de hogy a cápát hogy szúrta ki a szikla alatt, fel nem fogom. Lehet nekünk készítették oda... Egy ponton egy alkar nagyságú, piros tengeri csillagot is felhoz a mélyből. Azt tuti nem nekünk készítették oda, mivel százával hevernek a tengerfenéken. A következő élmény pedig a hosszú percekig körülöttünk tekergő, kíváncsi fóka. Magától közel jön hozzánk, de azért megérinteni nem hagyja magát.

Nap végén egy totál üres, homokos partszakaszon kötünk ki, ahol a hajóról kiúszva a partig tengeri teknősökkel és rájákkal találkozunk. Már a hajóról látni lehet őket, holott kb. 50 méterre vannak tőlünk, annyira tiszta a víz, ami itt is definiálhatatlanul türkiz, és a fránya tekik nagyon gyorsak, sehogysem érem utol őket. Furcsa ez, hisz napok óta a slow motion-ben mozgó szárazföldi rokonaikat figyeljük, erre ezek itt cikáznak fel alá.

Este a gasztroutcán bevállalunk egy homár vacsit. Gondosan kiválasztjuk a még életben lévő hős homárt (nagyon vicces: meg kell bizergálni a fejéből kiálló szemét, hogy lásd, mozog-e még, ergo friss-e). Továbbra is sajnálom őket, de már kevésbé fáj a homáritárius lelkemnek, mikor isteni fokhagyma szósszal leöntve elénkrakják a kiválasztottat. A vicces rész akkor kezdődik, mikor a lábakban rejtező húshoz szeretnél hozzájutni, ugyanis onnantól kész mészárszék van: lábat tövestől kitépni (BTW a homár páncél szúrós, tüskés), vágódeszkára helyezni, és a vacsorához tálalt fa klopfolóval szisztematikusan szétzúzni a kemény páncélt. Repül itt minden mindenfelé, homárláb és villa a földre, páncéldarab szembe, mire végzünk az asztal kész csatatér. Macerás étek ez, nem épp kifinomult úrinőknek való, de nagyon finom.

2017. Október 24. Galàpagos, Isabela sziget

Hajnalban kelünk, hogy átkompozzunk Isabelára. Rövid keresgélés után igyekszünk leboltolni a dolgokat a helyi segítőkkel, nehogy rossz helyre kerüljünk. Kis ködszitálásban ácsorgás után nekiállunk az ellenőrzésnek, ami durvább, mint a reptereken: táskákat kutyussal szagoltatják körbe és még kutyusjelzés nélkül is ki kell nyitnod, és pl. ha koszos a cipőd, meg kell pucolnod. Ott, helyben. A dokkon.

Reméltük, hogy ha már komp és két órás út, akkor valami komolyabb ladikkal tesszük meg, de a hajónk még véletlen sem egy Queen Mary, és mikor meglátom, hogy az oldalán kívülről egy illesztésnél szigszalagcsík szalad végig, megfordul a fejemben, hogy inkább úszom. A csomagjaimmal együtt. Akár neoprén nélkül. Ez a két és fél órája az életemnek olyan, mintha egy bohócos horrort néznek, végig frissen benyelt hányós vírussal küzdve. Félelem és rettegés attól, hogy egy erőteljesebb hullám szilánkokra zúzza a lélekvesztőnket (bár tudjuk a szigszalagnál tökéletesebb ragasztó nem létezik), miközben a hánykolódástól hányingerem támad (csak nem bírom megszokni ezt a hajó dolgot). Iszonyúan küzdök. Még a röfipókért is abba kell hagynom, hogy koncentrálhassak mozdulatlanul, pedig életemben először nyerésre álltam. Végül megúszom a dolgot, egy új jegyzettel: daedalon a visszaútra!

Isabelára átérve tűző nap fogad minket, és a város (Puerto Villamil) jóval másabb, mint Puerto Ayora. Itt nyugisabb minden, az utak homokból vannak, és valahogy „félkész” a hely. Szállásunk konkrétan a parton van, ahova kisétálva iguanakba botlunk. Sétálgatunk erre-arra, fókahegyek mindenfelé, még a turistáknak fenntartott kültéri padokat is elfoglaljak, és úgy hevernek mindenfelé, mint valami random elszórt krumpliszsákok. Békésen szunyókálnak és hatalmasakat sóhajtoznak. Nehéz élet a fókaélet.

Ebédkor beszélgetünk picit egy Németországból ideszakadt, mostanra helyi lakossal, aki elmeséli, hogy itt amúgy kb. 10 millió ft-nak megfelelő dollárból megveszel egy lakást, amiért kb. 3 évet kell dolgozni. Az orvosi ellátás ingyenes és jó, adót gyakorlatilag nem fizetsz, mert a turistákon behajtják a megélhetésüket (kedves helyiek, most buktatok minden borravalót! Nem mintha nagyon szórtuk volna eddig...). A szigeteket baromira próbálják megőrizni, ennek érdekében ugye sok hely teljesen elzárt, és mivel a turisták hozzák a pénzt, de nem akarják, hogy túl sokan jöjjenek, ezért drága az árszabás is. Csak a szigetre lépés 140 dollár per fő, és akkor még ugye a programok. És ugye fizetsz, mivel guide és engedély nélkül meg nem mehetsz sehova. A víz és az áram fillérekbe kerül (a vizet nem teljesen értjük, hogy hogyan lehet olcsó itt, de ok). Született ecuádoriak sem jöhetnek ide, max egy évre dolgozni, csak az élhet itt, aki itt született a szigeteken (vagy beházasodott). Sőt! Az a galápagosi, aki vállalja az elköltözést a nagy kontinensre, kap 30ezer dolcsit állambácsitól. Szóval: jó itt élni. És ezt egy német mondja.

2017. Október 25. Galàpagos, Isabela

Ma kivételesen a szárazföldön maradunk és felfelé indulunk, a Sierra Negra vulkánt indulunk megmászni. 1300m körüli magassága és a terep kevésbé kihívás, inkább az érdekességi faktor vonzó. Furcsa ez az egész, mert tengerszinten kifejezetten hűvös tud lenni (oké, itt tél van). Ez annyit tesz, hogy papucs, rövidgatya, de pulcsival. Viszont ahogy haladunk felfelé, és átjutunk a felhőkön 800m magasság körül egy csapásra tűző, égető, gyilkos napsütés fogad. Szóval a hegyen felfelé kúszva egyre melegebb lesz, ami azért nálunk máshogy szokott lenni...

Két vulkánt tekintünk meg utunk során, az egyik a Sierra Negra, a kürtő peremén sétálunk sokáig, rendesen kivehető a szabálytalan kör alakú kráter és benne a megkövült, fekete láva. Egy helyütt meg füstöl is.

Az El Chico-hoz átvándorolva már jóval kihaltabb részre érünk, itt már nincs növényzet, csak a megkövült lávafolyamok, illetve az azt beterítő kavicsok, kövek, sziklák (mind lávából), mintha óriási elégett granolák lennének, amivel beszórták a környéket, ahol egy-egy kaktuszfa töri csak meg a kopár, marsi tájat. Ezek a kövek koruktól függően, az erózió miatt a fekete színből pirosra majd sárgára váltanak, így a táj valóban elveszti evilági jellegét.

Délután még sétálgatunk, hogy állatkákat zaklassunk és nem nehéz, mert az iguánák szeretnek vízközelben napozni, és még flamingókat is találunk, úgyhogy ma délutáni kötelező állatnézés pipa.

2017. Október 26. Galàpagos, Isabela

Utolsó (fél) napunk a csikóhal alakú szigeten, Isabelán, úgyhogy ki kell használnunk: egy közeli helyre megyünk iguánákat lesni egy köves, sziklás kis szigeten, ami alapvetően a tegnap megmászott vulkán lávájából formálódott. Ez a láva víz alatti járatokon vándorolt idáig és bugyogott fel a tengerből sok-sok éve. Sziklákon tébláboló kék lábú szulákkal is találkozunk, készítik a tollazatukat (tollászkodnak, haha) a halászatra. Kék a lábuk! Olyan természetellenes. Egyik kis öbölben cápák tömege pihenget egymás-hegyén hátán bébiiguánákkal borított, keskeny sziklajáratokban.

A rövid sétát hosszú fotós, állatokkal játszós szünetekkel szakítottuk meg és az egészet megfejeltük egy sekély öbölben snorkelezéssel. A víz nyugis volt, de fagyos. Láttunk csikóhalat, egy párocskát (aaaawww). Ember legyen a talpán, aki kiszúrja őket, mivel mozdulatlanok, mint a korallok. Van puffy fish is, imádom, nagyon cuki feje van, és annyira megmolesztálnám, hátha felfújja magát gömbire. Aztán elúszunk egy sekély (2-3 méter) mély, meleg(ebb) áramlat által fűtött részen, ahol 7-8 vizi teknős pihenget, legelget, az idősebbek simán megvannak egy méteresek is akár. Úszkálnak, nézelődnek, nem zavartatják magukat, lehet mellettük úszkálni, akar meg is érinthetnénk őket. A visszaúton még egy iguána is elszambázik mellettünk, feje kinn a vízből, mint egy kígyó, úgy mozog a hullámok között. Amúgy nagyjából egy fél órát (így is elfagynak az ujjacskáim), ha vízben töltöttünk, és ez a szűk időkeret is ennyi állatot sodort elénk (a színes haltömegeket már meg sem említem), keresnünk sem kellett őket.

Délután visszakompozunk Santa Cruzra, egy utolsó éjszakát eltöltünk még itt. Keresem a Pufint égre földre, hisz csak az adhat erőt és mindent lebíró akaratot a két órás hányattatásokhoz (hányattatás, értitek...), de nincs Pufin. Marad a daedalon. Az út jóval durvább, mint idefelé, de a gyógyszer segít, és egész jól túlélem a dolgot.

Puerto Ayoraban már hazai pályán közlekedünk, szállásfoglalás után bevesszük a rémesen túlárazott szuvenírboltokat. Most szólok, nem lesz ajándékdömping...