ECUADOR - Óriásteknős veszély!

2017. Október 21. Galápagos, Santa Cruz sziget

2017 eddig a bakancslista masszív megkurtításának az éve, bár arról még brit tudósok is vitatkoznak, hogy lehetséges-e ez egyáltalán, ugyanis minél több helyre jutunk el, a lista annál hosszabbra duzzad.

Mindenesetre az Everest (alaptábor) idei kipipálása után, egy mindkettőnknél dobogós (ha nem első) listaelemet kipipálva, 11’000km-t átutazva, végre Galápagos egyik szigetére tehettük vadiúj túracipős (elnyűttük már a többit) lábainkat.

Santa Cruz szigetén landolt a gép (egész pontosan Baltrán), amit egy negyedórás buszos út a kikötőig (ingyen), egy 10 perces, türkizkék vizeket átszelő komp (1 dolcsi), majd egy szűk órás, csotrogány buszos (2 dolcsi) úttal fejeltünk meg, hogy végre elérjük szállásunkat reggel 11 körül, Puerto Ayorában.

A sziget már ennyi idő alatt is bizonyította, hogy elképesztően változatos, szinte észrevétlen az átmenet a száraz, napégette kopárság és a sejtelmes párába burkolódzó dzsungel között. Az infrastruktúra: egy (1!) betonút szeli át a szigetet keresztben, kb. 42km (hajrá maratonsiták!), és bringás szívemet melengeti, hogy végig a sztráda mellett pöpec, két sávos bicajút feszül: nem kátyús, nem gödrös, nincsenek csatornafedelek a közepén, nem macskaköves, nem emelkedik ki a mindenféle felfestés és napelemes lámpák biztosítják a világítást.

Mire megérkezünk Puerto Ayorába már erősen felhős (a szűrt nap barnít!), de meleg és párás a levegő, hidegen, szurkálóan szitáló köddel. Egy megváltó zuhany után nyakunkba vesszük a várost, lecsattogunk a kikötőbe kicsit körbenézni. Szuvenír boltok, éttermek, bárok, hostelek szegélyezik a keskeny utcákat, autó nagyon kevés, az is 95%-ban Toyota pickup, fehér és az is mind taxi. Helyiek bringáznak, vagy motoroznak, de inkább sétál mindenki.

A kikötőbe lebaktatva lustán fetrengő fókák, rengeteg városi méretű (pici) iguana és köveken csattogó, oldalazó rákok fogadnak, akárhová lépsz, megmozdul valami élet a lábad alatt.

Délután könnyű túrázgatásra indulunk, láva által kivájt barlangokban kúszunk (néha hason), őserdős területeken sétálunk és galápagosi óriásteknősöket üldözünk, akik szédítő tempóban rohannak... Ezek a több száz kilós (és éves) fura lények agresszívan tudnak fújtatni, ha megzavarod szélsebes legelésüket, esetleg valami olyan típusú levelet kínálsz nekik, amit nem szeretnek. Az egész sziget tele van velük, és az egyetlen úton végig sárga teknős veszély táblák sorakoznak. Keresem az okokat a veszély indokoltságára, mert hát valljuk be, a sebességük nem feltétlenül vált ki a vezetőkből hirtelen reakciókat (kormányfélrerántás), mint például amikor egy szarvas ugrik eléd. Tény, hogy hatalmasak, szóval a kocsi valószínűleg hamarabb törik ripityára. Ha viszont egy véletlenül kitévedne keresztben, akkor tuti napokra is lezárják az utat, hogy szegény nyugiban átérjen. (?) Egyébként olyanok ezek a lények, mintha egy előző korból ragadtak volna itt (oké 100+ évesen ez indokolt, de én inkább a dinókra gondolok), és még a fiatal egyedek is porosan öregnek és bölcsnek tűnnek a maguk komótos megfontoltságával.

Este a helyi gasztroutcán keresünk valami fogunkra valót. A keskeny utca mindkét oldalán éttermek, az autók helyén pedig asztalok, padok, székek. Minden helyen polcokon sorakoznak a friss halak és homárok, a szegény kis homárkák (bár ne lennének olyan finomak) nyúlkálnak a kis csápjaikkal segítségért, közben pedig pincérek próbálnak becsábítani, hogy mindenképpen náluk egyél. Mindenhol ugyanaz a menü, ugyanazon az áron és elképesztően finom. Angolul (vagy máshogy) sehol sem beszélnek, úgyhogy mérsékelt spanyol tudásunkra most mindennél nagyobb szükség van.

2017. Október 22. Santa Cruz

Hajóval szigeteket látogatunk, ma egy kisebbet (Plazas), ahol piros növényzet (lapos bokrok) terül el körben, amikből magas kaktuszfák (fa kaktuszcuccokkal, hivatalos megnevezése számomra ismeretlen) emelkednek a magasba, és egy bő óra alatt körbesétálható, és tele van molyoló állatkákkal: a parton fóka családok élik mindennapjaikat (minden tele bébi fókákkal), a köveken megszámlálhatatlan színű és számú rákocska. Ahogy beljebb érünk a szárazföldön iguánák napoznak, kicsik, nagyok, színesek, szürkék, a sziget másik oldala pedig (kb. 20-30 métert emelkedik) éles sziklafal rengeteg madárral és kb. 15 fokkal hidegebb, viharos széllel. Csak úgy repülnek a baseballsapik a nagyvilágba.

Próbálunk minden élőlénnyel szelfizni, így-úgy sikerül is. Akkor érezzük, hogy lehet, hogy lassan odébb kellene állnunk, mikor az egyik, arcvonásaiban godzillát idéző iguana nemes egyszerűséggel sódarabkás turhával lepi meg Andit. Telitalálat.

20 fős katamaránunkon ebédelünk, majd bő egy óra hajókázás után neoprén ruhákba préselődünk és a hűvös, sós vízbe csobbanunk. Naptejet nem hoztam otthonról, úgyhogy még este gyorsan beszerző körútra indultam, és döbbenet még nekem, leégésre hajlamosnak is, hogy itt 50 faktornál kezdődik a naptej. 80-as is van. Tekintve, hogy neoprénbe bujtunk, ennek most nagy hasznát nem látom, de lehet itt az egyenlítői égisz alatt, jobb ha még a kezeslábas alatt is kenem magam.

Snorkelezés. Vörös-tenger smafu. Ázsia? A kanyarba sem ér ahhoz kepést, amit itt tapasztalunk. A víz elképesztően tiszta és töménytelen mennyiségű, színű és fajtájú hallal találkozunk, photoshop-szerűen élénk színekben pompáznak, van magányosan lebegő és van hatalmas rajokban nyüzsgő is, de bárhová nézel, mindenhol mozog valami. Az egésznek a tetőpontján cápákkal találkozunk. Emberre veszélytelen black tip márkájú ragadozók, a kisebbek 30-40 centisek, de egy kisebb öbölben másfél méteresekkel is szembenézünk. Nyugisan pihengetnek a víz fenekén, szemernyit sem zavarja őket, hogy körülöttük ólálkodunk. Annál jobban idegesítjük a láthatatlan medúzákat. Az egyik kis pimasz (lehet többen voltak, nem láttam) odáig merészkedik, hogy bal karomat (neoprénem csak a vállam takarta) gyakorlatilag teljes hosszában agyoncsípi. Csak akkor lett gyanús, mikor úszás közben egyszercsak csaláncsípés szerűen zsibbadni és égni kezdett a bőröm, és szép lassan szúnyogcsípés szerűen feldagadt az egész. Hallottam kósza híreket, hogy a vizeletben keringő ammónia (?) tompítja a fájdalmat, de mégis inkább ecettel öntik le a karom. (Vizuális típus vagyok, így nem képzelgek a vizeletes verzión...)