KAMBODZSA - A pók

2015. November 24. - Siem Reap

Ma messzebbre indultunk és kisbuszra cseréltük a tuktukot. Igazi Indiana Jones hangulatú templom romot néztünk meg. Igazából rom. És kb. ennyi. De vicces barangolni a kőhalmok közt, amik félig már leomlottak és félig már benőtte őket a dzsungel.

Délután, este felé végre piacoltunk egyet. Gondoltuk jól beshoppingolunk, de valószínűleg már megcsömörlöttünk az ázsiai piacoktól, mert már nem tudnak újat mutatni, így igazából marad az alkudozás élménye. Nagyon egyszerű amúgy itt alkudni, ha azt mondják 3 dollár, azt mondod sok, és odébb mész. Pikk-pakk szaladnak utánad a kis helyiek, és már csak 2 dolcsi. Innen csak egy ugrás az 1 dollár.

Ja, amúgy érdemes tudni, hogy itt minden egy dollár: a sör, a víz, a kókusz (az igazi ;) ), a pirított tészta, a tuktuk fuvar, a mosás és még sorolhatnám. Pénzt sem kellett váltanunk, mert mindenhol dollárban megy az üzlet. Nem csoda, a helyi pénz még az éppen egekben szárnyaló magyar forintnál is gyengébb...

Este ismét kimegyünk a forgatagba, hogy végre kipipálhassunk egy bakancslistás dolgot, amihez már napok óta gyűjtjük a lelki erőt: rovar evés. Kinéztük az árust, és a jólelkű „szakács” bizonytalan tipródásunkat látva, felénk nyújtja a szöcskés tálat. Kóstoló. Kész, nincs menekvés. Hasat be, mellet ki, mély levegő, szem becsuk, szöcske szájba és ráharap. Majd: meglepődik, mert ez kifejezetten finom. Ropogós, fűszeres, egy-két lábízület ugyan a fogam közé szorul, de külön vicces a kép, ahogy kilóg a számból.

Bemelegítés megvolt, jöhet a lényeg: a szőrtelenre és gusztusos mélybarnára pirított, egészben felkínált tarantula. Azért én még leakadok, hogy baszki, ott egy tálcányi sült pók, és az állandó utánpótlás, ezek szerint ennyi van belőle? Vagy ezt is tenyésztik, mert a sült pók az olyan „gurmé”? Igazából csak húzom az időt, de nem kerülhetem ki a sorsot, kifizettük az egy dollárt (igen, ez is annyiba kerül). Stratégiát állítunk: lábakkal kezdjük! Egész könnyen megy, ropogós, fűszeres, még a gyomrom sem fordul fel tőle. Jól lerágjuk mind a 8 végtagját. Itt dilemmába kerülünk, fej-tor, avagy potroh következzen. Az odasült szemek a csápokkal a gusztustalanabbak, vagy a nagy dagadék potroh (jöhetnek a vélemények!). Szerintem a potroh, mégis ez a következő, ezt mar elosztjuk, hisz jut belőle elég. Na én itt kértem az ásványvizes öblítést, ugyanis olyan az állaga neki, mint a májnak, és én azt nem. Nagyon nem. Csak vízzel bírtam lenyelni. Andinak viszont bejött, szóval májimádok előnyben! A fejtor rész nekem jutott, mivel az „undi”, hisz mégiscsak egy FEJ és SZEMe van... Itt úgy döntöttem más szemszögből (SZEMszög, értitek?) nézem a dolgot és bosszúként tekintek az egészre. Az „összes pókparás ismerősömért” felkiáltással, diadalmasan egészben betoltam. Jó volt. Csak kb. nettó 16 percig kellett rágnom. Picit gumós a cucc. Desszertnek még kértünk egy-egy lárvát és tücsköt. A lárva az para, mert szétpukkan, ahogy ráharapsz és jóóó, leves, húsos, undipuha belsője van, a tücsök pedig, mint a szöcske. Ebből simán el lehet rágcsálni egy zacskónyit. Chips helyett a sör mellé...

2015. November 25. - Siem Reap

Ma ismét Angkor templomait kutatjuk egész nap. Picit nehézkes a befogadóképességünk, egyrészt, mert annyi sok templom van, másrészt pedig mert este le kellett fertőtleníteni a gyomrunkat a sok ízeltlábú elfogyasztása után és itt Siem Reapben mindig áll az utcabál, szóval nem aludtunk túl sokat.

Orrvérzésig járjuk a romokat a tikkasztó hőségben, 2-3 templom után már nem tudjuk feldolgozni és értékelni a látottakat.

Pakolás és vacsi után éjszakai buszra szállunk, hogy eljussunk Phnom Penhbe, ami kb. 7 órás út. A busszal, amin ülések helyett ágyak vannak, egy hosszú utat és egy szállás foglalást is kipipálunk. A busz vicces, ázsiai emberekre méretezett ágyak, csak úgy férek el, hogy a lábam kilógatom a folyosóra. Ketten vagyunk egy kb. 1 méter széles matracon, plusz az értékeinket a kis hátizsákokban is magunk melle préseltük, mert ezeken a buszokon gyakori a lopás. Próbálunk aludni, de szinkronhorkolást rendeznek körülöttünk, plusz rohadtul ráz a busz, úgyhogy nem vagyunk túl kipihentek, mikor hajnal 5 körül elhúzza a sofőr a függönyünket, mert megérkeztünk.

2015. November 26. - Phnom Pehn

Ott tartunk, hogy kiszállunk a buszból. Totál kómások vagyunk, mikor ránkugranak a tuktuk sofőrök, de kis alkudozás után bepattanunk egybe, és útnak indulunk a hotel felé. A város hatalmas, kiépített, kétsávos utak, minden kivilágítva, ettől viszont jobban látszik, hogy mennyi szemét és kosz van az utcákon. Zsúfolt az egész, nyomott, tipikus fővárosi atmoszféra. És akkor milyen lehet nappal, mikor a százezer ember kisereglik az utcákra.

A szállás sajnos kijjebb esik a belvárostól, és sajnos annyira figyelmetlenek vagyunk, hogy észre sem vesszük azt a motort, ami az egyik utcában a tuktuk mellé lassít, és a hátsó ülésen ülő utasa már ki is kapja Sly kezéből a kistáskáját. Pillanatok alatt eltűnnek a sötétben, esélyünk sincs ellenük.

A hotelt is rosszul választottuk meg, de ezt most nem is részletezem, gyorsan próbálunk intézkedni, de hát hajnali 6 óra van, nem sokra jutunk. Nyomorult és sokkos lelkivilágunkkal úgy döntünk, alszunk egy pár órát.

Reggel első utunk a rendőrségre vezetne, de mivel nemzeti ünnep van, a rendőrség zárva. Ez egy teljesen magától értetődő dolog. Nem is értem, ki és miért akadna ki ezen. Amúgy azért megnézünk egy rendőrőrsöt. Ne úgy képzeljétek, mint otthon (még ugyan sosem jártam ott, de azért van egy képem róla), hanem egy lepukkant, koszos, iroda, ahol 3 ütött-kopott íróasztal áll, szorosan lelakatolva és semmi sincs rajtuk (clean desk policy), illetve egy-két koszlott szekrény (zárva!), és egy, a királyról készült gigakép a falon, alatta egy pár kőrözött bűnöző képe. Európai legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni ezeket az ázsiai arcokat... Tuktuk sofőrünk nagyon segítőkész, telefonálgat, hátha tud szerezni valami irodistát nekünk, de esélytelen. Angolul meg nyilván nem beszél senki, szóval esélytelenek vagyunk. Amúgy állítólag a rendőrök a legrosszabbul fizetett közalkalmazottak itt, szóval ne csodálkozzunk, hogy ünnepnapon nem foglalkoznak veled. Meg úgy amúgy is csak kenőpénz fejében.

Végül a bevándorlási hivatalban sikerül papírt szereznünk a rablásról. Igazából a biztosítás miatt fontos, nincsenek vérmes reményeink, hogy majd vissza is szerzik a telőt. Kb. 12 helyi ember áll körül minket, és ebből 6 foglalkozik az üggyel, egy beszél, egy fénymásol, egy pecsétel, egy gémkapcsozik, a többi pedig bámul, mint aki még életében nem látott fehér embert.

A hosszadalmas és agyzsibbasztó adminisztráció után becsattogunk a városba kajálni egyet. Nem lett barátságosabb a hely: elképesztő tömeg, szemét és kosz. A folyóparti sétány tele utcai kajaárusokkal, pálcikára tűzött grillezett minipoliptól elkezdve a fura ízűre főzött fürjtojáson keresztül a számunkra felismerhetetlen dolgokig minden van. De a folyópart csúnya, szóval meglessük a királyi palotát és húzunk a szállásra.

Estére arra jutunk, hogy nem kísértjük a sorsot és maradunk a hotelben. Végre alszunk egyet legalább, de valahogy ez sem jön össze, mivel a hajnalban történtek miatt amúgy is kiélezett idegeink nem jól tűrik az egész városra kiterjedő bő másfél órás áramszünetet. Kész megkönnyebbülés, amikor éjféltájban hatalmas csattanással visszajön az áram és elvakít minket a lámpák fénye.

2015. November 27. Phnom Pehn-Sihanoukville

Reggel kimegyünk a buszpályaudvarra (értsd: koszlott sikátor egy-két árussal, kéregető szerzetesekkel és egy elrácsozott jegyárussal), a tengerpart felé vesszük az irányt, egy kb. 4 órás út vár ránk.

Úgy indul a dolog, hogy egy órát késik a busz. Mikor megkérdezzük a jegyárust, hogy tud-e valamit a buszról, csak zavartan az órára néz, majd közli, hogy 5 perc. Kb. 12 ilyen 5 perc telik el, mire begurul egy koszlott csotrogány, amivel 100 helyi utassal együtt zsúfolódunk fel. Akinek nem jut ülőhely, az a folyosón kap helyett kis, színes, műanyag stokikon.

Innen kb. újabb másfél óra, míg kijutunk a városból. Máris eltelt 2 és fél óra a 4 órás útból (hozzáteszem, olyan 220km-ról beszélünk). A buszsofőr akkor is fékez, amikor üres az út, nem tudom milyen sárkányokat haluzhat az útra, hogy folyton lassítási kényszer lesz úrrá rajta... Ezen kívül 2-szer meg is állunk, mert hát az életfunkciókat fenn kell tartani, úgyhogy útszéli poros falvakban tartunk kaja-pia-pisi szünetet, ahol mindenki kényelmesen fogyaszt.

Könnyedén, szinte észrevétlenül (mpf, persze, szanaszét izzadva a (mű)bőrüléseken, másik izzadságához tapadva egy „élmény”) nyúlik 8 órásra az út, így sajnos lekéssük az utolsó kompot, ami átvitt volna a szigetre. Úgyhogy úgy döntünk, elég, adjatok sört és az első kocsmában levágjuk magunkat, majd ha megittuk gondolkodunk tovább.

Sihanoukville amúgy ismét turisták számára élhető hely. A sétányon végig éttermek, közvetlen a parti homokba kitelepített lapos, széles, nagypárnás fotelokkal, friss tengeri herkentyűkkel, zenével, tűzijátékkal, magasba küldött lámpásokkal. A kikötőbe vezető úton pedig végig bárok, mindegyikhez tartozik szállás is. Nem is tart sokáig szobát találnunk, egy hostelben veszünk ki veretes 10 dollárért egyet. Két ágy, egy fürdő és egy ventillátor. Na meg tető. Tiszta és nagyon szimpatikus a tulaj és az alkalmazottak is, így nem is keresünk tovább.

Este kinézünk az éjszakai életbe, és megállapítjuk, hogy itt jóval több külföldi él. A bárokban, a hotelekben rengeteg európai és amerikai fiatal dolgozik és sok helyre ki is van írva, hogy „nyugati” alkalmazottat keresnek. Szóval van munka.

2015. November 28. Koh Rong

Reggeli komphoz sietünk, hogy végre eljussunk a várva várt Koh Rong szigetre. Körülbelül egy órás út a komppal, mire megérkezünk egy igazi, hamisítatlan, lazulós tengerparti faluba. A bárokban reggae zene szól, babzsákok és matracok ledobálva, itt iszunk egy jó jegeskávét, majd egy másik fatákolmányba ülünk, ami a szigetet megkerülve tesz ki minket végcélunknál.

4-5 méter magas cölöpökre vert sátrak, fa bungalók és pálmaleveles napernyők, napozóágyakkal törik meg a puha fehér homokos part csendjét. Itt van most három éjszakánk egy cölöpsátorban.

Ja, tudni kell még, hogy ez a sziget tele van kígyókkal. Saccperkb 17 mérgeskígyó faj tanyázik itt. Egy pár éve le is kellett zárni a szigetet, mert annyira elszaporodtak a kobrák, hogy kezelhetetlenné vált a helyzet. De semmi para: körbeszórták a tábort riasztóval.