MALAJZIA - Szalámira vágyunk!!!

2015. január 8. Kota Kinabalu - Mulu

Enyhe ideggel a gyomrunkban repülőre ülünk (pici, légcsavaros), hogy egy rövid megállóval eljussunk a Gunung Mulu nemzeti parkba. Ez Borneó malajziai részének közepe táján van, konkrétan az esőerdőben. Máshogy nem is lehet idejutni, csak felhajózni a folyón (de mind tudjuk, mi a véleményem a hajókról), vagy jöhetsz gyalog is, csak legyen nálad elég lőszer.

Szóval berepülés. Megérkezünk az általam, életemben eddig látott legkisebb repülőtérre: egy kifutópálya és egy nagyobb családi ház méretű „terminál” (nem is jöttünk sokan, kb. 15-20 fehér emberrel osztoztunk a gépen, ami nettó 32 perc alatt ért ide a Miri béli megálló után). Körben dzsungel. A csomagkiadó a legviccesebb: 2-3 ember kiskocsin betolja a cuccokat, majd a szemünk láttára, egy kb. 2 méter hosszú „görgős szalagon” átgurítja egyesével a csomagokat nekünk. Mindez egy légtérben történik, csak egy láthatatlan vonal választ el minket egymástól. Akár a kezembe is adhatná a motyót, de hát mégiscsak reptér, meg biztonsági előírások, vagy mi.

Egy hosszú és fárasztó (5 perc) kisbuszozás után kipakolnak minket a bejáratnál, ahonnan egy remekbeszabott függőhíd ível át a folyón és vezet a főhadiszállásra. (Függőhíd --> muhaha! Inog, mint a hétszentség.)

Becsekkolunk és helyből beleszeretünk a „Wild banana” (vad banán) nevű bungalónkba. Hatalmas szoba, két hatalmas ággyal, két ücsörgős terasszal, dzsungel tóval a terasznál és magával a dzsungellel körben.

A délutánt ellébecoljuk, körbejárjuk a helyet, vacsi, és végre szerzünk sört. 700 ft a 3 decis Tiger, de legálabb VAN!!! Tegnapi utsó esténken KK-ban, gondoltuk megiszunk egy-két sört a tetőn, és gondoltuk ezt a hotel melletti kisboltban szerezzük be. Aha, csak gondoltuk. Alkoholt bizony csak a városban lehet kapni! (Még mi éreztük magunkat kellemetlenül!) Mi pedig pont ezt nem gondoltuk.

2015. január 9. Mulu

Barlangtúrákra neveztünk be. A délelőttire kis, hosszúkás motorcsónakokba szállunk (muszáj erre hajóba szállni, máshogy nem lehet...). Útközben benézünk egy faluba, ahol a helyi emberkék tengetik mindennapjaikat kis, szakad fatákolmányokban és a maláj panelekben (longhouse). Van egy kis piacuk (turistahely, jóhogy..), ahol köpőcsövezni is lehet. Kipróbálom. Vicces, bár, ha ezen a tudományágon múlna az életem, valszeg nem húznám sokáig.

Egy kb. negyed órás minimál rafting után érkezünk a folyó torkolatához, a víz a hegyből szalad kifelé, ennek megfelelően tiszta és hideg. Lépcsőzünk egy jót a barlangig, majd körbemászunk bent, ahol sok érdekességet megtudok mindenfele sztalagmitról meg sztalaktitról és elmorzsolok egy képzeletbeli, döbbent könnycseppet a szél és a víz erejéért. Merthogy kb. az egész barlangot ez a két elem alakította ki.

Kijövünk, és van időnk megmártózni a kb. 16 fokos vízben. Életemben ilyen hideg víz még ekkora örömöt nem okozott.

Délután egy másik barlanghoz sétálunk el. Kb. 3 km-es út, de végig kiépített. A hely egyébként UNESCO világörökség és látszik, hogy sokat dolgoznak rajta. Karban van tartva minden (kivéve az egyik hidat, amire decemberben egy viharban rádőlt egy gigafa. Végül is annyira kikalapálták, hogy rá lehessen menni), mindenhol korrekt WC-K vannak, szóval kényelmesen lehet élvezni az esőerdőt.

A Deer Cave nevű barlangot látogatjuk, ami a világ legnagyobb barlangja. 150 méteres belmagasság, a plafon pedig 10-15 millió (!!!) denevértől fekete és rettenetesen hangosan csivitelnek. Másból is rájöhetsz, hogy ott vannak: átütő guanó szag terjeng már a barlang közelében is. Hát még ha beljebb mész...

A barlang bejáratánál van egy kis megfigyelő terasz, ugyanis a Magyarország lakosságát meghaladó létszámú denevértömeg 4 és 6 között, csoportokban kiáramlik a szabadba kajálni. Sajnos nincs szerencsénk, mivel épp esik (nem durván, de mégis), úgyhogy hiába ülünk ott fél hétig, nem jönnek ki.

Este még elmegyünk egy éjszakai sétára a dzsungelbe. Itt nem olyan para, mivel eltévedni a kiépített utakon nem tudsz és igazán mérgező, vagy emberevő fenevadak sincsenek. Van viszont mindenből gigaméretű. A növények is orbitálisra nőnek, egy bizonyos növény levelével simán takarózhatna otthon a hajléktalan (multifunkcionális lenne, mert az esőtől is remekül véd). És bizony a rovarok is óriásiak: gigapókok (van tarantula is), gigasáskák, giga százlábúak, sőt gigacsigák!

2015. január 10. Mulu

Ma magunk járjuk a dzsungelt. Rengeteg sétaút van kiépítve, igazából csak a barlangokhoz van szükség túravezetőre. Úgyhogy új német barátunkkal, Klaus-szal elsétálunk egy kisebb vízeséshez, ahol fürdeni is lehet. Had ne mondjam, megváltás a hideg vízben lenni. A pára, a meleg, a hangya- és szúnyogcsípések masszív viszketést okoznak, állandó vakaródzásra és önmaga csapkodására késztetik az embert, ami hosszú távon picit zavaró (és hülyén is néz ki).

Az úton megint a gigaméretű élővilágot szemléljük, a gyíkokat már megszoktuk, most az útra lógó liánokat tesztelgetjük. Meglepően masszívak és ruganyosak.

Délután megint szerencsét próbálunk a denevérekkel, hátha a tegnapi éhezés kizavarja őket a barlangból. Az idő is jó, szóval minden adott. Egyébként infó: ha a bőregerek sokáig nem tudnak kijönni, elkezdik egymást felzabálni. Denevér kannibalizmus. Para.

Szűk háromnegyed óra múlva érkezik az első csoport. Értjük már miért hívjak az eseményt „bat exodus”-nak. Kisebb-nagyobb csoportokban áramlanak ki a barlangból (a különböző fajok külön-külön csoportban), és változó formákban (kígyó, spirál, kör) kígyóznak el felettünk a magasban. Bő fél órán keresztül folyamatosan jönnek és azt is élmény látni, ahogy a sasok portyáznak köztük. Egyszerűen keresztülrepülnek a csoporton, nagyon bénának kell lenniük ahhoz, hogy egyet se kapjanak el.

2015. január 11. Mulu - Kuching

Rettenetesen hiányoljuk már a kenyeret, a sajtot meg a felvágottakat, ha otthon valaki toast kenyérrel várna CSAK ÚGY, az egy masszív mészárlást kockáztat, csak szólok. Ezzel a mai napra „kijelölt” cseh útitársunk is maximálisan egyetért.

Ma csak egy lájtos canopy túrát csinálunk. Lényege: fákra szerelt függőhidakon sétálgatunk 30-40 méteres magasságban (had ne mondjam, még mindig a fák jótékony árnyékában járunk). Sajnos túl sok élőlénnyel nem találkozunk, de azért vicces a keskeny, imbolygó kis fahidakon átegyensúlyozni. Arról igyekszem nem tudomást venni, hogy a deszkák pár helyen mozognak, vagy sima műanyagkötéllel vannak összecsomózva. Sőt: kötegelővel. Tériszonyosoknak semmiképp sem ajánlanám, de adrenalin vadászoknak sem.

Azért az talán elárul valamit a faluról, hogy a reptérre egy órával a gép indulása előtt indulunk el egyáltalán és még így is fél órát várakozással töltünk. Imádom ezt a mini repteret. Embert kell hívni a cigizdéből, hogy világítsa át a cuccunkat és a „terminálban” összvissz 10-en várunk a gépre. Plusz egy próbababa.