MÁLTA - Gozo, a nyugalom szigete

0. nap - Utazás

Repülés Wizz-zel. Azt hiszem, erről sokkal többet mondanom sem kell. Legalább új gép, így nem kell 120 fokban terpesztenem, hogy rendesen elférjen a lábam. Gyakorlatilag átalszom a tükörsima utat.

A reptérre megérkezvén, a csomagvárás minden nyűgjére felkészülve kibattyogok a szalaghoz és mit ad a sors: első (komolyan! Legelső! Ilyen még sosem volt!!!) a csomagom. Bár így nincs időm kihasználni a repterén amúgy büszkén hirdetett free wifit.

Gyorsan begyűjtök pár infót, majd felvágódok a buszra egy jegeskávénak felcímkézett cukorsziruppal az egyik kezemben, és egy konkrétan fingszagú (igen, kibontáskor kiszökött a vákuumból) sonkás háromszög szendviccsel a másikban. Valamiért azt hittem, pont erre vágyom most. Mindegy, valahol olvastam, hogy ha egyedül utazunk, hallgassunk a megérzéseinkre. Végül is nem hánytam össze a buszt miatta.

Kb. egy órás az út a komp kikötőig, és már az úton eldöntöm, hogy én imádom Máltát! Az égen egy árva, nyomorult kis gomolyfelhőcske sincs, tiszta kék, az épületek mind vakítóan fehérek, ami nem épület, az meg többnyire kősivatag, azok is fehérek, na meg az emberek, akik a legkevésbé sem fehérek. Egyszerűen mindenhonnan süt (szó szerint) a nyár.

A kikötőbe érve pont indul a komp, úgyhogy felpattanok rá, és konkrétan azt sem érzékelem, hogy már a hajón vagyok, mert itt nyilván nem a balatoni kompról van szó, már a méreteket tekintve. Nem mintha utaztam volna rajta valaha is, de valahogy nem rémlik, hogy a Balcsin Titanic méretű hajók bontanák le a jéghegyeket. Megkeresem a hajó elejét, hogy onnan majd milyen faszán fogok látni, meg majd nyiiilvááán jönnek a hajó mellett ugráló delfinek (nyiiilvááán jöttek), milyen jó lesz nekem. Indulás után kiderült rögtön, hogy sikerült addig helyezkednem, hogy végül amúgy mégiscsak a hajó seggében ültem le. Mindegy, igy is jó.

Gozo szigetre megérkezve, még egy bő fél órás buszozás, míg elérem Marsalfornt. Eddigre már eléggé fáradt vagyok, és minden pórusomból a háromszög szendvicset izzadom (egen, büdös.). A helyettes recepciós fiú felkísér a szobámba. "Felkísér": nyilván kilőtt nyílként süvítettem a 12 kilós pereputtyommal a 4. (negyedik!!!) emeletre, de inkább fogalmazzunk úgy, hogy öregember, nem gyorsvonat alapon, pont felértem, mire a recis fiú elszívta a cigijét a teraszomon.

Szoba amúgy pindurka, de tényleg tiszta, és erkélyem is van, ami pont akkora, hogy egy fehér kerti műanyag szék elfér rajta. Hát nem itt fogok a reggeli kávémmal órákat ücsörögni az ihletre várva, sőt még a régóta vágyott virágosláda-grillező sem férne el, DE: erkély.

Kicsattogok a partra, nem egészen 2 perc a sétány, és ahogy kiérek, és meglátom a tengert, sípszó és ordibálás zaja üti meg a fülemet. Oda se kell néznem, hogy tudjam, itten vízilabda folyik a közelben. Pici szétnézés után meg is látom a sziklafal alatt a tengerbe kifeszített pályát, ahol egy balkáni akcentusú csávó próbálta okítani a gyerekeket, akik amúgy szemmel láthatóan szartak rá. Engem azért feldobott a látvány.

Éhségemet oltandó leülök egy étterembe a parton és gyorsan sört kérek. Abban nagyot csalódni nem lehet. A pincér gyorsan odahoz nekem egy magyar csávót, hogy "nééézd, ő is magyar". Szemmel láthatólag rohadtul nincs kedvünk egymáshoz, úgyhogy heloszia, aztán balra el, ki-ki a maga dolgára. Cserébe a helybéli pincér csávó egész este szórakoztat, hogy nagy magányomban nehogy már szomorú legyek. Jól csinálja, mert megiszom a vacsi után még két helyi sört.

1. nap - Marsalforn

Első napomra semmi durvát nem terveztem, így a parton két irányban elterülő strandokat próbálom végig. Baromira tetszik, hogy nincs minden tömve turistákkal, akik fellöknek meg fülön köpnek, úgyhogy elsőre egy teljesen nyugis, félig árnyékos (kell, különben ráégsz a platformra), lapos sziklát néztem ki, ahonnan 10 méterre egy lépcsőn ereszkedhetsz a vízbe.

Itt homokos partok sajna nincsenek, legjobb esetben is kavicsos, de azok valami ritka ótvarul néznek ki, úgyhogy maradnak a bordatörő sziklák. Két hátrány kapásból az egyedül utazás ellen: ki vigyáz a cuccaidra, míg csobbansz (erre jó volt, hogy sehol senki), másik: ki keni be a hátacskámat naptejjel? Ha úgy vesszük egy bő óra nyugis fürdés meg olvasva napozgatás után erre is kínálkozott megoldás.

Mégpedig a cseppet sem tolakodó (iróniát tessék kihallani) helybeli fiúka személyében, aki megkérdezte, hogy lefekhet-e ide. Gyanús volt, de gondoltam naívan, hát ez itt egy jó 100 méteres szakasz, felőlem nudizhat is, majd elfordulok. Na ő konkrétan 3,78 centiméterre a törcsimtől rakta le a gyékénybizbaszát, majd elkezdte letolni a gatyáját, és elfeküdt a hófehér Calvin Klein alsójában. Nyakában fuksz, taréj frizura, szemmel láthatólag arab felmenőkkel bíró emberről beszélünk, aki mind széltében, mind hosszában kisebb volt nálam. Majd mit sem törődve azzal, hogy amúgy olvasok, bemutatkozott: my name is Honey.

Itt egy pillanatnyi filmszakadás következett be, annyira nevetnem kellett, de hát hangosan már mégse. Honey ilyen dumákkal fűzött, hogy ő masszőr, és önkényesen elkezdte tapicskolni a bokámat, majd próbált felvágni, hogy ő nagyon jó úszó, megtanít, ha szeretném. Szegény: kettőből semmi. Még volt egy-két halva született ötlete, majd a végső megsemmisülés szélén még megpróbálta azt a romantikusnak szánt szöveget, hogy "I wish this moment never ends". Hát én itt elsírtam magam a röhögéstől, ami a felszínen valamiféle fojtott vonyításban jelenhetett meg, mert hirtelen szegény furán nézett, és bármennyire is szórakoztatott a szerencsétlen flótás, végül udvariasan továbbálltam.

Átsétáltam egy másik strandra, szintén sziklás, itt mondjuk többen voltak, de voltak ágyak meg napernyők, úgyhogy itt is levágódtam pár órára. Az idős, mosolygós bácsival, aki a pénzt szedte az ágyakért, elcsevegtem picit, mesélt mindenféléről, halász volt, most már öreg hozza, úgyhogy itt tengeti napjait a parton (szívem szakad meg: egy ilyen _lélekölő_ helyen), láthatóan hálás volt egy-két érdeklődő kérdésért. Gyorsan eltelt a nap.

2. nap - Victoria-Dwerja-Xlendi

Ma nagyon aktív voltam és kihasználtam a heti BKV bérletemet, Victoria (a sziget fővárosa) érintésével, átbuszoztam a sziget túloldalára, Dwerjaba, ahol az a bizonyos Azure Window van, ami egy híres Trónok harca forgatási helyszín (is). Az ezen tényből fakadóan, előre elképzelt orbitális katarzis ugyan elmaradt, de azért gondolatban megemlékeztem a dologról, miközben vadul lődöztem a selfie-ket.

Őrülten meleg volt, de ez a hely tényleg nagyon látványos, és csobbanni is lehet. Én ezt csak azért nem tettem meg, mert sziklákon kellett volna lemászni. Ez persze, nem olyan drasztikus, hisz a gömb alakú, rákvörösre égett holland és angol turisták is képesek voltak rá, viszont én egy hajszálon függő gyékény papucsban voltam, ami rohadtul csúszott és én ugye amúgy is ritkán szoktam átesni a saját lábamon is. Úgy voltam vele, hogy pofára esni csak akkor vicces, ha valaki rendesen ki is röhög, de senkiben nem lattam ezt a potenciált, úgyhogy fürdés nélkül visszabuszoztam Victoriaba.

Innen úgy döntöttem lenézek még Xlendibe is, oda is írtak fürdős helyet, és ez jó döntés volt. Sziklaöbölbe épült kis falucska, ahol végig lépcsőket és platformokat vágtak a sziklák oldalába, így mind ugrálva, mind létrán ereszkedve lehetett hűsölni egyet a vízben. A parton végig remek éttermek, úgyhogy ebéd után indultam csak vissza Victoriaba (igen, megint, mert ez itt csak csillagtúrában működik).

Nem ért semmi attrocitás ma, úgyhogy mondhatni unalmas nap volt, cserébe szép helyeket lattam. Tény, hogy a főváros Citadellájának bebarangolása után sikerült eltévednem a saccperkb 200*300 méteres óvárosban (köszönjük Emese), és hogy utána sikerült rossz buszra szállnom, és majdnem visszamentem az Azure Window-hoz (amúgy hótt egyértelmű a tömegközlekedés erre, szóval a tehetség), de egyébként kellemes, nyugodalmas napot zártam.

3. nap - Gozo-Málta/San Gwann

Búcsút intek Marsalfornnak. Azt hiszem, kivégeztem Gozo szigetét, és egy utolsó tengerparti kávé után kibuszozok a fő kikötőbe, gyorsan keresek egy hajót, ami átvisz a még kisebb Cominora, ahol a Blue Lagoonban állítólag feledhetetlen élmény csobbanni.

Hát a hely tényleg mesegyönyörű, de nem tudnék úgy elhajítani egy napon érlelődött doboz sört, hogy az ne valami tirpák turistát találjon fejbe. Úgyhogy picit törpölök, hogy álljak-e tovább, vagy a 12 kilós backpackkel a hátamon elkezdjek-e a negyven fokban (árnyék egy szál se) fotótémákat keresni. A türkíz víz persze számomra megunhatatlan téma, és min. egy óra, míg a hajó tovább indul, úgyhogy beveszem magam a hegyoldalba. Ha megcsúszna a lábam, vagy megbotlanék a saját papucsomban, legalább elmondhatom, hogy egy eszméletlen gyönyörű helyen törtem ki a bokám.

Végül a megérzéseim megint jót súgnak (annyira hihetetlenül olajozottan ment eddig minden, hogy már kezdek féni, mint Al Bundy, mikor túl szerencsés és csak rezignáltan várja a legrosszabbat). Kb. 300 métert sétáltam odébb, mire egy tök üres partszakaszra értem, ami ugyan sziklás volt, de simán le lehetett mászni a vízhez. Úgyhogy több se kellett, megmártóztam és elhesszöltem addig, míg sajnos megtelt a hely. Ráadásul egy 8-10 fős, szanaszét varott, bicepszre kipattintott, napszemüveges, kopasz orosz jelent meg, egytől-egyik fecskében, két táska sörrel. Azon merengtem épp, hogy ha a táskában sör van, hova dughatták a Kalasnyikovot, de végül inkább otthagytam őket duhajkodni.

Hajóra szálltam végül Málta szigete felé. Amúgy már egyre rutinosabb vagyok a hajókon. Hosszú évek kemény munkájával eljutottam odáig, hogy nem hogy a hajó oldalát nem hányom telibe, de még csak émelyegni is alig émelygek. Ehhez persze üres gyomor szükséges, így a mai napot kb. éhkoppon töltöm.

Cserébe estére, mire San Gwanban lévő airbnb-s szállásomra érek, már éhen pusztulok. És akkor Ines, a házigazdám kezembe nyomja a kis "welcome pack"et: alma, sós keksz és csokis süti, plusz hűtött víz. Mivel két vendéget várt: mindenből kettőt!!! Tetszik ez az airbnb eddig. Kedves kis család, makulátlan, tiszta szoba és fürdő, privát terasz napozóval, meg puha párnás óriásfotellel és egy beszedés, karakán tulaj, aki gyorsan mond el mindent, mert kezdődik a sorozata! Sorozatfüggő. Máris szimpatikus.