AFRIKA - Fokváros kötelező!!!

Október 14. Budapest-Isztanbul-Fokváros

Sima utunk volt isztanbuli átszállással illetve durbani megállóval Fokvárosig, egy pár enyhén paraszt (a szó jelzői értelmében véve) stewardesszel. Éreztem én rajtuk, hogy morcosak, amiért feltartom őket a munkájukban egy szimpla kérdéssel, miszerint miféle alkoholt tudnak nekem adni a stresszoldás jegyében (most őszintén: kinek jó, ha én stresszes vagyok egy repülőn?), úgyhogy kiszálláskor bosszúból elloptunk a gépről két kispárnát meg egy takarót (hagyjuk már, mindenképp elvittük volna…). Biztos álmatlanul forgolódik éjszakánka.

A reptéren tanakodunk picit, hogy hogyan jussunk el a szállásra, és végül az uber mellett döntünk (létezik még pár ország, ahol ez nincsen betiltva ám!). A 25km körüli távot átszámolva kevesebb, m 4000ft-ból hozzuk ki. Összehasonlítási alap: egy nappal korábban, a közlekedéstechnikailag futurisztikus sebességgel (vissza)fejlődő fővárosunkban, a világ legpancserebb taxisofőre (komolyan azt hittem, kirúgom a volán mögül), laza 1 óra és 40 perc alatt (XI. kerből reptérre bameg, 1 óra 40 perc!!!), 11'000 forintot számolt fel nekünk. Sírhatnék is, de minek. Inkább lemondóan legyintek.

Szállás remek, stílusos kis backpacker hely, kedves és vicces alkalmazottakkal, kis medencével (mondjuk a kislábujjam sem szívesen lógatnám bele, főleg mert azért nincsen meleg). Tavaszodik, úgyhogy 20-25 fok van napon, estefelé már kifejezetten cidris. A város amúgy érdekes, amolyan „mindentbele” stílus: modern is meg régi is, kicsit koloniális meg kicsit rusztikus, meg egy kis Tábla hegy szemben a két összeérő óceánnal, jó kis dimbesdombos utcákkal, sziklás partokkal, na meg balos közlekedéssel és persze vegyesen fekete-fehér emberekkel.

Október 15. Fokváros

Cápákat látogatunk rögtön az első napon. Tök izgalmasnak hangzik, olyasmi ami előtt az ember nem tud aludni az izgalomtól, de mivel az előző éjszakát reptéren és főleg repülőn töltötte, félalomban, zsibbadó farpofákkal, kiszáradt szemmel, bedagadt lábakkal, mégis simán, nettó 2 perc alatt elalszik. A poén az, hogy a transzfer 2:50-kor jön értünk. Akárhogy is számolom, az még a hajnal fogalmat sem meríti ki. Kellemes a mély álomból, ordító (hogy tuti meghalljuk) ébresztőre, szívdobogással kelni, mikor hirtelen azt sem tudod, hol vagy, majd jön a kialvatlansági hányinger (legalábbis ez nálam létező dolog).

Két és fél órát buszozunk Gaansbaai-ig félkómában, ahol legalább reggelivel és friss meleg kávéval várnak minket. Annyi a baj, hogy mivel már nem egy hajót összehánytam, óriási dilemma, hogy fogyasszak-e bármit is. Nagy úr az éhség és az álmos-fázás, így egy-két falatot megkockáztatok. Hajnali 7-kor már a nyílt vízen vagyunk, én pedig hálák ezreit mormolom el, mivel ma éppen szélcsend van, így egész nyugis a víz. Azért persze a Daedalon feltalálóiért is elmorzsolok egy-két meghatódott könnycseppet.

A hajón dolgozó helyiek valami saját keverésű, folyékony szutymót öntenek a vízbe, ezzel csalogatván a lelkes cápákat, majd kiosztják a neoprén ruhákat, mehet az öltözködés, és valamiért a hajó legénysége úgy érzi, nekünk az első merülők között a helyünk. Nem merünk ellentmondani. Kapucni, búvárszemüveg, ólomöv fel, mehet a mászás a ketrecbe befele. Kósza gondolat csupán, hogy most akkor hogy is van ez a „beetetés” meg „csali” dolog??? A víz alulról üti a 8 celsiust, mondanám, hogy kellemes, de inkább a k***a hideg jelző ugrik be róla. A ketrecben parancsszóra merülünk és nézünk előre, jobbra-balra, és hamar meg is látjuk a nagy fehéreket. Ezerrel támadják a kötél végére kötött fapingvint (vagy fókát), és hatalmas lendületükkel néha a ketrecnek is nekicsapódnak. Végtagokat behúzni! Egyébként itt 3-4 méteres halakról van szó, úgyhogy a tapizási kényszert elnyomja a hirtelen riadalom.

Az idő gyorsan telik a ketrecben, de ha kb. 3 perc alatt fagy el egy ujjam (szigorúan egymás után, sorban), akkor minimum fél órára saccolom a vízben ázásunkat, majd kizavarnak, hogy jöhessenek a többiek. Még legalább 3-4 órát kint vagyunk a hajóval, és a cápák folyamat támadják a bedobtál csalikat. Ha jól számoltam 3 halfejekből álló csalikupacot sikerült letépniük ez idő alatt. Egyébként mellékszál: nem tudtam, nem folyamatosan a Sharknado című remekművekre gondolni (4. rész elérhető, a napokban olvastam róla), és hogy a megapolippal harcoló óriáscápa repülőt felhők fölül leharapós jelenetéről már ne is beszéljek. Priceless! Mellékes infó 2: míg a cápák évi 5-10 embert ölnek meg, a kenyérpirítók pl. 400-at átlagban. Ezek dokumentált adatok, szóval ezek alapján, ha belegondolunk: jóval indokoltabb lenne, ha A gyilkos kenyérpirítók címmel forgatnának horrort. Csak mondom!

Egyébként 11 példányt látunk az út alatt (cápát, nem kenyérpirítót). Mindegyiküknek van neve és különféle ismertetőjelei, pl. Peter-nek négy hosszú, karmolásszerű heg van a fején és ott van meg Scarlett, a termetes (4,5 m) nőstény, aki egészben beszakította a halfejes csalit.

Október 16. Fokváros

Reggel bálnalesre indulunk ugyanabba az öbölbe, mint tegnap. Most alhattunk egészen fél7-ig, így az elmúlt napok pár órás alvásaihoz képest most frissnek és harmatosan üdének érezzük magunkat. Mivel világosban megyünk, végre meg tudjuk sasolni a környezetet, a várost. Nagyon kétarcú a dolog, ugyanis hiperszuper autópályák vannak, 3-4-5 sávos utak városon belül is. Hihetetlen „tág” ettől valahogy az egész. Az óriási kereszteződésekben pedig nem Fedél nélkült áruló hajléktalanok kalapolnak apróért, hanem mindenféle kütyüket (selfie-bot, napszemüveg, baseball sapi, íj, nyíl, ringlispíl) próbálnak rádsózni a helyiek (igazából nem vagyok rasszista, és nem is szívesen írom le, de tény, hogy ők mind feketebőrűek). Fokvárosban, ha fehérnek születsz, nagy bajod már nem lehet.

Ahogy hajtunk ki a városból előbukkannak az úgynevezett slum-ok, az igazi helyi gettók: hullámpalából épült putrik szorosan egymás mellett, kerítéssel körülvéve. Amennyire tudjuk, ezeken a helyeken meg wc-re elmenni is veszélyes. Már, ha egyáltalán van wc. Közel 3 millió ember el Fokvárosban ilyen slumokban és hát sejthető, hogy nem sok fehérbőrű akad köztük.

Egy jóval nagyobb hajóval indulunk útnak bálnákat keresni. Nyilván nem tudják (és nem is akarják) garantálni, hogy fogunk velük találkozni, de hát meglátjuk, mit hoz a sors. A sors pedig barátunk: kettőt is találunk. Déli simabálna (southern right whale) a típusa. Ketten vannak, szép nagyok és v-alakút fújtatnak. Jó darabig követjük őket csendben, óvatosan. Külön engedély kell, hogy 300m-nél közelebb mehess hozzájuk és ugyan nekünk van ilyenünk, de 50-100m-nél közelebb nem engednek magukhoz. Akkor is cukik, bár a tipik bálnafarok villogtatás elmarad.

Tovább csobogunk Dyer Island felé, ami egy kb. 150m hosszú sziklasziget az óceánban. Itt számítások szerint 60 ezer fóka tengeti vidáman napjait. Hogy hogyan és mégis ki számolta meg őket, fogalmam sincs, de a sziklák valóban tömve vannak boldog fókákkal és a víz is körülötte. Aki nem a napon sütkérezik, az a vízben játszadozik. Brutál aranyosak, főleg ahogy lebegnek a vízben fejjel lefelé és csak a két kis farokúszójuk lóg a vízfelszín fölé. Órákig nézegetnénk őket. Ami még jellemző erre a helyre, hogy valami elképesztően büdös van. Fóka szag. Ám legyen.

A visszaúton találkozunk még cápákkal, picit követnek is minket, mert állítólag vonzza őket a hajópropellerek rezgése, de semmi extrát nem mutatnak (hja, hisz nagy fehér cápát látni annyira mindennapos).

Este leuberezünk a kikötőbe vacsizni, meg kézműves/designer piacot/plázát végigjárni. Hatalmas élet volt, autentikus utcai zeneszekkel („BUY CD!”), sörözőkkel, éttermekkel, óriáskerékkel. A hazauberezéssel adódtak apró gondok. Elég kínos kocsit rendelni, amikor amúgy a leghalványabb fogalmad sincs arról, hogy merre vagy arccal. Persze otthon simán elmagyarázom a taxisofőrnek, hogy a „Blahán vagyok, a Petőfi híd felé, az éjszakai buszmegben”, na de ha nem tudod mi az a Blaha meg Petőfi híd, na meg hogy BUSZMEG... na, mi berendeltük az ubert, de hogy hova, azt végül egy rendőrtől (nem volt ott más, hát na...) sikerült megtudnunk. Hát itt a rendőrök is baromi kedvesek (pont, mint otthon...), biztosúr ugyanis konkrétan elkísért minket a kocsihoz (valamiért úgy érezte nem nagyon fogjuk fel az induljarramajdforduljbalraésvágjátaplázán leírást). Állszedegetés a padlóról, mert még kedvesen el is cseverészett velünk az úton.

Október 17. Fokváros

Érdekes éjszakánk volt, ugyanis egyre gyanúsabb nekünk, hogy a szállásunkon patkányok élnek a falban. (Igen. Pont, ahogy írom.) Mindenesetre teljesen random, a semmiből, sivító hangokat és apró lábak, harcos kopogását halljuk az ágyunk mögötti fal mögül. Levezettük, hogy tuti nem pingvin. Csótányok vannak itt, de azok kint rohangálnak boldogan a szabadban, nem a falakban szórakoznak éjszaka. Így kizárásos alapon tuti patkány. Majd kicsekkolásnál rákérdezünk. De amúgy tetszik a szállás! Tényleg elégedettek vagyunk...

Fókákkal találkozunk ma, ehhez motoros gumicsónakba vágjuk magunkat, lábujjtól fejtetőig neoprénbe burkolva kivágtatunk egy sziklás szigethez, ahol soook-sok fóka tanyázik. Becsobbanunk a meglepően meleg (aha, 13 fok) vízbe és utólagos számítások szerint kb. egy órát töltünk a fókákkal. Rettenetesen kíváncsi kis lények, mert ahogy vízbe ugrunk azonnal odasereglenek megvizsgálni minket. Az én gyatra írói képességeim kevesek ahhoz, hogy át tudjam adni azt az érzést, amikor tekergődzve az arcodba úszik és karnyújtásnyira tőled, lebeg veled szemtől szemben, szinte a szemedbe néz a hatalmasra tágult szemecskéivel és vizsgálgat, hogy te mégis mi vagy, majd elvillan buborékcsíkokat húzva maga után. Pillanat az egész, de az agyamba égett.

Délután Boulders Beach-re megyünk, itt laknak a pingvinek. Ez a strand nem rég még teljesen szabad volt, lehetett a pingvinekkel sétálgatni, de mivel a turisták picit túltolták az állatkák moleszterálását, beépítették a helyet és próbálják minimalizálni az emberek okozta károkat. Ettől még baromi látványos a sok-sok minipingvin, tömegben, totyognak, napoznak, úszkálnak, jaaaaajjj de cukiiik!!!