November 4. Sorong - Jayapura – Wamena
Hajnali 4-kor kapjuk az ébresztőt, de nem a hotel alkalmazottól (egyetlen hoteles éjszakánk az út alatt), hanem a közeli mecsetől jön az imára hívó „éneklés”. Az éjszaka közepén ez leginkább ordenáré obégatásnak minősül, és kitartóan nyomják úgy 5-ig, amikoris kopognak a reggelinkkel. Reggeli = agyoncukrozott szirupkávé, egy igen bizarr sajtos róló szerű cucc, aminek a tésztája édes, tocsog az olajban, és az egyik vége már a húspépes verzióból lett lecsípve. Guszta. Mellé egy ugyanilyen róló, csokis. Bocsánat, hogy megint úrinő vagyok, de még a seggem is összetapad tőle, annyire gelly. Pár falatot azért letuszkolunk, majd irány a reptér.
Annyira indonéz ez is: 7:15-kor indul a gépünk elvileg. Majd becsekkolásnál megkapjuk a boarding passt, amin boarding time-ként 7:20 van írva (csatlakozásunk van, így azért nem teljesen mindegy). Rákérdezünk, hogy most ugye 7:15-kor indul a gép? Igen-igen. De itt 7:20 a boarding... Igen-igen! Kapjuk a választ egy széles mosoly kíséretében. Elengedjük.
A terminálon semmi info, melyik járat mikor, honnan, bekiabálásos alapon működik a dolog... 7:40-kor még mindig kint ülünk, mert a gép most szállt le. Mondjuk annyira nem stresszes a dolog, mert max veszünk egy új jegyet egy másik járatra, tízenpárezer forint. Jayapurában felvesszük a csomagokat, kisétálunk, elszívunk egy cigit, közben folyamatosan hessegetjük az önjelölt, mosolygós taxisokat, majd besétálunk az indulási oldalon és beülünk a terminálra. 11:20-kor indul a gép. Tök logikus, hogy 11:30 a boarding. Valahol amúgy korrekt, mert alkalmazkodnak a késéshez. De legalább találunk snickerst és ez most elképzelhetetlen boldogságot okoz...
Egy kis propelleres géppel berepülünk a Baliem-völgy fővárosába, Wamenába, hegyeken és felhőkön át, alattunk minden zöld, ezt csak egy szerpentinesen kanyargó folyó vágja ketté, plusz a hegyek. Sok fehér embert nem látunk (gyakorlatilag mi és egy másik páros az egész gépen), mégis állati mázlink van, mert épp ma érkezik még 4 másik utazó a szállásunkra, akik szintén trekkingelni jönnek, így össze tudunk állni alkudozni a háztulaj által ajánlott kis helybélivel, aki hosszas egyezkedés után a vezetőnk lesz a következő 4 napon. Kanak egy igazi kis bennszülött, kb. 150 centi mély, koromfekete, rasztahajú, elöl fölül csak egy foga van, elég lassú gondolkodású, egyszerű, naiv teremtés, és erősen töri az angolt, viszont folyamatosan mosolyog. Nagyon szimpatikus. Körülbelül másfél órába telik, mire közös nevezőre jutunk ár és útvonal tekintetében.
Egy óra múlva bevásárlókörútra indulunk vele, az útra szükséges kaját vesszük meg. Végigvezet minket az őskáosz utcáin, rengeteg ember, hatalmas forgalom, motorok, terepjárók, dudálás, szemét, a helyiek picit már félelmetesebbek külsőre, mint Sorongban, vagy Raján, de félnivalónk azért nincs. Betárazunk instant tésztából (12 nap rizs után 5 nap tészta, csak hogy kiegyensúlyozottan táplálkozzunk), kekszből, cigiből (fizetőeszköz lesz az úton), illetve wc papírból, majd Kanak kacsázó mozgását követve hazavágtatunk pakolni, mert holnap indulunk: 4 nap séta hegyek között, falvak között.
November 5. Wamena – Ugem
Reggeli után kicsapatunk gyalog a buszpályaudvarra, Kanak is felvette a túrapapucsát meg elhozta a kis 20 literes hátizsákját (üresen). Szerintem minden vagyona rajta/nála van. Egy kis 12 személyes, koszlott minibuszba (zöld kártya, casco biztos a kesztyűtartóban) préselődünk be helyiek közé, összesen kb. 20-an. A hátizsákokat a tetőre szerelt, nyitott csomagtartóra adjuk fel a jóvágású (rasztahaj, piros fogazat, koszlott ruhák) poggyászkezelő asszisztensnek, aki akkurátusan lekötözi őket, nehogy elrepüljenek menet közben, és aztán az egész út alatt fenn ücsörög törökülésben. Akkor is, mikor sima úton 60-nal csapatunk (a csutkára pakolt, ezer éves járgányban ez szédítő sebességnek tűnik), és akkor is mikor vízmosta kőrakásokon egyensúlyozunk át 1,5 km/h-val. Mivel mi a két három üléses sorban csak kétszer három helyet foglalunk (oda ugyebár beférne még egy-egy ember), 8 helyet kell fizetnünk, és mivel fehér bőrűek vagyunk a normál ár kb. háromszorosát (még így is csak kb. pár száz forint).
Egy 20-30 perces utazás után kiszállunk, és gyalog indulunk tovább a zöldellő hegyek közötti, dimbes-dombos ösvényeken, 8-10 kilós hátizsákjainkkal (4 napi kaja plusz szükségletek). 11 km-t haladunk kisebb-nagyobb falvak között, szemben érkező helyiekkel egyesével kezet fogunk és cukorkát osztogatunk a gyerekeknek, cigit a felnőtteknek (6-7-8 éves kölykök is cigit kérnek, de nekik elvből nem adunk). Barátságosak, mosolyognak, egyszerű kis szalmagúlákban (tradicionális), vagy hullámpalatetős kis fakunyhókban (modern) laknak, és földet művelnek. Malacokat tartanak, csirkét nem látunk, és egy malac 25 millió helyi b@szt ér (1700-1800 dollár --> fél millió forint!!!). Kanak, aki ránézésre 50+ éves jövőre tervez házasodni, addigra gründolja össze a malac árát, ugyanis ez a fizetség az asszonyért. Ja, és kiderül, hogy 35 éves (W. T. F.???) anyukája szerint. Papíron 29... Majdnem legurulok a hegyről meglepettségemben.
A nagyjából 5 órás túra végén megérkezünk Ugem citybe, ahol a helyi tanító házában kapunk szállást. Ha Raja Ampat basic volt, akkor ez basic level -100. A lepakolt kajákat kb. 1 óra ténfergés után már megrágják az egerek/patkányok (táskán át!!!), úgyhogy kétségbeesett kajamentési akció veszi kezdetét, aminek az eredménye a karabinerekkel, plafonra aggatott zacskóhegyek lesznek. Jót röhögünk ezen, majd a délutánt átbeszélgetve átbattyogunk a „konyhába”, ami egy kis kunyhó, szalmával leszórva, egy asztal van benne műanyagtányérokkal, meg egy-két lábossal, és középen egy tűzrakógödör, amin vizet forralunk, hogy ízletes instant tésztáinkat megfőzzük. Tűz körül a földre szórt szalmán gubbasztva eszünk, majd vacsi után víztisztítás a program, a sárgás színű esővizet (amúgy egyszer már felforralt) szűrjük át víztisztítóval és töltjük kulacsokba. Most érezzük igazán, hogy mennyire értékes dolog az ivóvíz...
November 6. Ugem – Yuarima
A tőlünk kb. 2 méterre lepakolt szemeteszacskóba helyezett pringles-os dobozzal játszadozó rágcsálók hangjaira alszunk el, lassan már olyan, mint a tengerzúgás, vagy a madárcsicsergés. A padlóra hajított, dohos, büdös, nyirkos matrac helyett inkább egy kényelmes padra helyeztük alvóhelyünket, és dideregve próbálunk a rágcsálók neszezésére fittyet hányni a fűtetlen szobában. Egész jót alszunk a padon, fejjel egymás felé, néha összefejelünk, de hát rövid az „ágy”, és mivel 1900 méteren vagyunk, az éjszaka elég hűvös. Nepáli emlékképek villannak pizsamahúzáskor: hosszú gatya, zokni, 2-3 pulóver, kapucni/sapka a divat.
Reggel azért elgémberedve ébredünk. Tápláló instant tésztánk és szirup édes (irgalmatlan édes itt minden, és irgalmatlan mennyiségű cukrot esznek a helyiek) 3 az egyben kávénk elfogyasztása után útnak eredünk a következő falu felé. Még csak reggel 9 óra, de már őrülten meleg van, árnyékot még nyomokban sem tartalmaz a hegyoldalba taposott szerpentin. Összeakadunk végre egy tradicionális pénisztokba öltözött bácsival, akiről egy doboz cigiért cserébe készíthetünk képeket. Ez az öltözék nem áll másból, mint egy péniszre húzott, hosszúkás felfelé meredező tölcsérből és egy koszorú-szerű fejdíszből (a pöcspáncél miatt képtelenek voltunk a fejére koncentrálni és alaposan megfigyelni, hogy mi is az). Amúgy már nem öltözködnek így erre, esetleg jóval mélyebben a völgyben, ez nyilván turista kábítás, hogy még egy kis pénzt kipréseljenek belőled. Kb. egy dollár egy doboz cigi ára, szóval nem nagy összeg, csak hát az elv ugyebár. Mert amúgy mindenért plusz pénzt kérnek csak azért, mert fehérek vagyunk... Nagyjából talán annyi maradt meg a hagyományból (már ami a külsőségeket illeti), hogy mezit láb közlekednek (nem mindenki azért, most már a papucs a menő), és hát a genetika elég masszív hobbit lábakkal áldotta meg őket: aránytalanul hatalmas tappancsaik vannak (hótt retek) a kis 150 mély emberkéknek, páncél vastag körömmel (rohadt gusztustalan).
Pár óra múlva elérjük Hitugi falut, ami egy igazi kirakat lehet, mert az eddigiekhez képest minden élére állítva, takaros, füvet nyírnak, stb. Az iskolában megáll az élet érkeztünkre, minden gyerkőc kisereglik és „gula-gula” (cukorka) kiáltásokkal követnek minket. Nem tudjuk eldönteni, hogy melyik irányba állatkert a dolog, mert mi is bámuljuk és fotózzuk (meg etetjük) őket, és ők is tátott szájjal, taknyos orral figyelnek minket. Kis közösködés után folytatjuk utunkat a keskeny, köves ösvényeken, amik azért sajnos tele vannak szeméttel. Nem a turisták dobálják el (jó, biztos azok is, de azért nagyon kevesen jönnek még ide), hanem a helyiek. A műanyag ide is elért és a csoki/keksz/kenyér/tészta/stb. csomagolást minden lelkifurdalás nélkül hajítják el ott, ahol épp elfogyott. Ha otthon, akkor legalább elégetik a konyhában lobogó tűzben. Ahol ücsörögnek, beszélgetnek, alszanak is. Nem tudom, melyik a jobb és azt sem, mi lesz így ezzel a hellyel, mert ha így folytatják, hamarosan belefulladnak a szemétbe.
Egy fél órás, brutális meredek kaptató tetején 2 óra körül elérjük Yuarimát, ahol a mai napot és éjszakát eltöltjük. A mai vendégházunk szintén állati egyszerű, de a tegnapinál sokszor komfortosabb, itt még pl. villany is van. Más mondjuk nem igen akad. Semmi, csak egy zöld filcbasz a padlón fekhelyként. Viszont van kristálytiszta, hegyi patakvízvezeték, amiben meg tudunk fürdeni (persze ez is csak azért, mert itt van egy jakartai bürokrata kihelyezett irodája, aki évente pár napot, ha itt tölt). Jéghideg áldás ez, megújulunk teljesen. A délután gyerekekkel focizva, helyiekkel láblógatva és instant tészta fogyasztással telik, este pedig a konyhai tűz mellett melegedünk vacsoránál. Amúgy tűzbiztonság a topon: szénával felszórt, szénatetős fakunyhó középen lobog a láng, amennyiben a széna lángra kap, egy-két hobbittalp azonnal ott terem taposva oltani. Szellőzés is szépen meg van oldva: ajtó van a bungin.
November 7. Yuarima – Siokosimo
Brutális pálya a mai. Egy kb. 20-30 centiméter (néha már akár 40 is) széles ösvényen lavírozunk, köves, de térdig érő fű borítja. Jobb kéz felől meredek szakadék, bal kéz felől fűvel, mohával, páfránnyal borított sziklafal, ami szinte taszít a mélységbe és hát a növényekről köztudott, hogy nem éppen stabil alap, ha épp belekapaszkodnál, ha megszédülsz. A kövek állati csúszósak a reggeli párától, és a fölé nőtt fűtől nem is látszik, így minden egyes lépésünket alaposan megfontoljuk. Nagyjából 2 óráig vergődünk így, hatalmas hátizsákjainkkal egyensúlyozva, mire felérünk egy faluba, ahol a már megszokott fogadtatásban részesülünk: az egész falu kb. 5 perc alatt körénk sereglik, puffadt pocakos gyerkőcök jönnek cukorkáért, felnőttek cigiért, pöcspáncélos férfiak pénzért (fotóért cserébe, semmi perverzitás).
És egyre furcsább lesz, hogy találkozunk idősebb (amúgy a fene se tudja megállapítani, hogy hány évesek ezek itt) nőkkel, akiknek hiányoznak ujjaik (rossz esetben mind az öt) az egyik kezén, úgyhogy most már megkérdezzük Kanakot, hogy ugyan miért. A válasz lesújtó: a nők machetével levágják az ujjukat, ha meghal valakijük. Ha a férjük, mind az ötöt. Már csak kevesen tartják ezt a szokást, de mindig találni hagyományőrzőket. Mint a pöcspáncél viselése. Látunk azért ilyen felöltőt viselő, a lejtős kertekben hajlongó (fuhuuujjj) férfiakat, akik tényleg nem a turisták miatt öltöznek így.
Annak ellenére, hogy ezeket a falvakat csak és kizárólag gyalogosan lehet megközelíteni, elég jelentős a helikopter forgalom a környéken, és erre is rákérdezünk, így kiderül, hogy igen erős erre a misszionáriusi aktivitás, lépten-nyomon keresztény templomokat építenek és ők közlekednek helikopterekkel a hegyek között. Picit azért megkérdőjelezem a dolgot, mert ezt a pénzt errefelé másra is lehetne azért fordítani, az ittenieknek vajmi kevés szüksége van ennyi templomra, de végül is nem az én tisztem ezt megítélni.
Szokásos állatkert, majd leereszkedünk a völgybe egy combfeszítő lejtőn, nagyon meredek, és mostanra kiszáradt a föld, így poros és azért csúszik, mint a franc (tudom, nekünk semmi sem jó). Lefelé is mocskosul elfáradunk, 5 óra alatt teszünk meg 8,5 km-t (oké fotószünetek, ivószünetek benne vannak), mire elérjük Siokosimot és amíg mi szó szerint csak szerencsétlenkedünk lefelé, a helyiek hátratett kézzel komótosan lépkednek lefelé mezitlábukkal. Ahogy újra közeledünk Wamenához, a „fővároshoz”, egyre kevésbe barátságosak az emberek. A mai szállásunk eddig a legrémesebb, úgy tervezzük, hogy inkább a konyhában alszunk a szalmán. Az eső is elkezd szakadni, így nem sok mindent tudunk csinálni, tésztát eszünk és várjuk, hogy a ház asszonya tálalja nekünk a héjában sült édes krumplit (talán még nyersen is jobban esne, mint a tészta...).
November 8. Siokosimo – Kurima – Wamena
5-en alszunk egy konyhában éjszaka a szalmán, és mivel az esti tűz még sokáig parázslik, nem fagyunk annyira szét az éjszaka, mint eddig. Igen romantikus a hangulat, mert ötünkhöz még rajtunk rohangáló egérkék is csatlakoznak. Pont a kajaszerző útvonalukra feküdtem, kikerülni nyilván nem fognak, max furán szimatolnak, hogy hát ez itt mégis micsoda... Tűzcsiholással kezdjük a napot, fincsi tészta a reggeli, de mivel vacsorára kaptunk rizst (hopp!) meg zöldséget meg édesburgit, nem vagyunk igazán éhesek, mivel irgalmatlanul bevacsoráztunk. Éljen a rizs! (Haha. Hány nap se telt el a rizsbojkottáló fogadalmam óta???)
Ma felhős napunk van, és mivel egész éjszaka esett, új útvonalon indulunk Kurimába, mert a tervezett pálya valszeg sáröntötte csúszda most. A biztonságért cserébe comberősítéssel fizetünk, mivel így vissza kell másznunk a folyó túloldalán lévő hegyre és onnan újra leereszkedni. Meredeken. Helyiek mezitláb röhögnek rajtunk minden egyes kicsúszáskor.
Kurimába érkezünk 1 körül, ahol már betonút és kis vegyesbolt is van, és itt érzékeny búcsút veszünk túratársainktól (illetve Qataros párnáiktól és pokrócainktól, átadjuk a rászoruló túratársaknak) és Kanaktól, ők maradnak még egy éjszakát. Mi helyiek által hajtott terepmocikra pattanunk, hogy visszajussunk a városba. Sajnos csak a folyóig jutunk, itt ugyanis le kell szállnunk, mert annyira magas a vízállás, hogy nem lehet, csak gyalog átjutni. Retkes cipő és zokni le, gatya feltűr, és csupasz lábbal vágunk neki a vészesen dübörgő, friss folyónak. Egy 20-30 métert gázolunk így, combközépig merülve a hűvös vízben, a köveken egyensúlyozva és a sodrással küzdve, de végül átérünk. Lábmosás pipa.
Szép keretes szerkezetbe foglaljuk az utat, mert cipőinket visszahúzva összefutunk azzal a két német utazóval, akikkel még valamikor, ezer éve Sorongban együtt rohantunk a komp után Rajára menet. Kicsit élményeket cserélünk, majd átülünk egy másik motorra, ami végül a BKV pályaudvaron ledob minket, ahol a zsúfolásig telt szakadék buszba préseljük magunkat (2 helyre nyilván hárman), egy jó fél órás zötykölődés után beérünk Wamenába, onnan még egy km gyalog, és a szállásunkon irgalmatlan boldogsággal telve melegvizes zuhanyt veszünk és tojásos tésztát vacsorázunk. Holnap délben repülünk vissza Jayapurába, ahol azt regélték, van KFC! Megőrülünk a türelmetlenségtől, hogy magunk is leellenőrizzük.
November 9. Wamena – Jayapura
Egy bő 8 órás szépségalvás memóriamatracos (értsd: két személyes matrac centrikus közepén kráter és mindig belegurulsz) ágyunkon, majd egy jó reggeli: főtt tojás és pirítós, ami már egy kis sótól is katarzist okoz, majd 11 körül kisétálunk a reptérre (1 km a szállástól).
Az úton jól megszívatom Andit, mert teljesen a maps.me-re hagyatkozom, de az rohadtul nem a terminálra vezet, hanem megkerülteti velünk az egész kurva kifutót. Mikor a kis zászlócskához érünk, realizálom, hogy a terminál bejárata az rohadtul azon az oldalon van, ahonnan jöttünk. 2 plusz km-t gyalogoltunk motyókkal, 40 fokban, és időt is vesztettünk, úgyhogy berongyolok az első kis bódéba, ahol emberek vannak, és kerítek egy valakit, aki kisbusszal átdob minket a bejárathoz (csak hasznosítom az indonéz nyelvleckéket). 50 perccel indulás előtt érkezünk, és ez itt már bőven elég, hisz indonéziai idő szerint indulnak a gépek. Még egy kólára és egy igen olvasott helyi emberrel való eszmecserére is marad időnk. Egész jól tud angolul, már ez önmagában furcsa erre, tud Magyarországról, hogy valaha osztrákokkal monarchiát alkottunk, sőt, még Sorosról is...
Kis propelleres gépünkkel elhagyjuk lassan Pápuát, ami azért megérdemli, hogy elmondjuk róla, hogy egyáltalán nem veszélyes (oké, az indonéz része legalábbis). Mindenhol azt hallani, hogy nem szabad idejönni, mert elrabolnak álmodban és hatalmas üstökben megfőznek a kannibálok, de nem. A helyiek imádják (ismétlem: nem megenni) a turistákat (egyenlőre még nagyon kevés van belőlük) és nem csak a pénzük miatt (kulcs a szálláshoz sosem volt, és több millió rúpia volt nálunk, plusz egyéb értékek, szóval a lopás gondolata fel sem merül itt). Oké, hogy cigit kérnek, de ez nem lejmolás, ugyanis ők mindent megosztanak egymással. A házukat, az utolsó falat ételüket, és az utolsó szál cigijüket is elosztják egymás közt, és velünk is. Kanaknak például alig volt cigije, de lépten-nyomon osztogatta kéretlenül is. Szóval érdeklődőek, mosolyognak, barátságosak.
Az indonézeket nem szeretik csak. Amikor 69-ben kimentek innen a hollandok, ők nagyon szerettek volna önálló állammá válni, és írtak is ki választásokat, de kvázi pisztolyt szegeztek a fejüknek szavazás közben, így persze úgy szavaztak, ahogy kell, miszerint csatlakoznak Indonéziához. Van itt annyi olaj és egyéb természeti kincs, hogy fontosak legyenek. Na meg a Raja Ampaton és itt, a Baliem völgyben igen élénk (lesz ez még élénkebb is) turistaforgalomból befolyó pénzek ugye. Rajára csak a belépés 1 000 000 rúpia per fő, ez kb. 70 dollár, és elvileg a helyiek közt osztják szét. (Na persze...) Az is tiszta, hogy pl. a Baliem-völgyben trekkingeléshez be kell regisztrálnod a rendőrségen (na speciel mi ezt elegánsan kihagytuk), és alá kell írnod egy papírt, hogy semmilyen politikai aktivitást nem végzel, nem beszélgetsz helyiekkel politikáról, stb. Ők azt mondják, az én biztonságom miatt kötelező ez, de igazából csak kontrollálni akarnak minden külső behatást. És az is sokat elmond, hogy indonézként ingyen kapsz egy parcella földet, ha ideköltözöl, gyakorlatilag betelepítés, hogy szép lassan ők legyenek többségben a pápuaiakkal szemben.
Na hát akkor még egy kis indonézság: Jayapurában landolás után csoszogunk a csomagokért, várunk egy jó 20 percet, el is kezd pörögni a szalag a csomagokkal (itt mindenki gigantikus zsák krumplikat meg agyonszigszalagozott kartondobozokat ad fel a gépre, bőrönd, táska alig akad), a mi batyuink csak nem akarnak megérkezni. Majd a szalagot is leállítják, pedig még a fél gép várakozik. Próbáljuk megtudni, mi a pék van, de persze angolul a kutya sem ért. Elsőre 2 és fél óra múlvát mondanak, merthogy egy külön cargo géppel hozzák. Elboruló tekintetünket látva, gyorsan korrigálnak fél órára. Ez sem jobb. Így kényelembe (haha, egy indonéz reptér atom kényelmes) helyezzük magunkat, de hamarost betalál minket egy be-betel nut-ozott csávó, úgyhogy próbálunk menekülni. Ez a betel nut amúgy valami helyi cucc, nem tudom a magyar nevét, de ezt rágják a helyiek non stop, lime-mal elkeverve, és köpködik mindenfelé (mint a bagó kb.). Elveszi az éhséget, be is lehet állni tőle, és vörösre festi a fogakat, cserébe gyomor-parazitákat irt. Ja és mellesleg hosszú távon szájrákot is okoz.
Most itt keccsölünk a reptéren, és a biztonsági őrökkel fotózkodunk, akik azonnal pakolják ki a selfieket fb-ra... Este megkeressük a KFC-t, ahol kápsali nincs, de adnak rizst, majd homestayünkben pakolunk, beszélgetünk más úton lévőkkel, helyiekkel. Reggel repülünk Jakartába, ott még eltöltünk egy délutánt újdonsült olasz ismerősökkel (meg elverünk néhány száz ezer helyi pénzt), akik ugyanakkor indulnak, mint mi, majd indulunk haza. Vasárnapi ebédet már elvileg otthon fogyasztjuk.