MÁLTA - Unalmas hétköznapok

5-10. nap

Igazából nagyon egyformán teltek ezek a napok: bkv-zás a látványosabb helyekhez, szimpatikus helyeken csobbanás, tengerbe felhúzott vízilabdapályák felkutatása, flashmobig fajuló bkv anyázás, vadidegenekkel selfie-zés, magyar szó hallatán villámgyors, laposkúszásban menekülés.

Az egyik említésre méltó dolog (és továbbra sem sikerül eldöntenem, hogy ajánljam-e a máltai public transportot az utánam érkezőknek) az a tömegközlekedés. A buszok remekek, ha valaki jól bírja az arcába toluló jeges fuvallatokat és a dagadt, izzadt öregurak dörgölődését (fene a gusztusotokat!). Csak hát nagy úr a kényszer és vezetni ITT biztosan nem jó ötlet, vettem bérletet. Így a héten naponta többször jutott eszembe Spongyabob esete a sziklafenéki buszpályaudvaron. Akinek kimaradt, ajánlom megtekintését, amúgy a kedvenc részem. A történet annyi, hogy Bob a kesztyűparkból hazafelé tartva (egy csodálatos gumikesztyűvel a fején és egy gumikesztyű lufival a kezében) eltéved, és várja a hazavivő járatot, ami valahogy mindig akkor megy el, amikor Ő épp nem figyel. Na, ha a storyhoz a képi élmény is megvan, akkor Bob helyébe képzeljetek engem (ha úgy könnyebb, kesztyűkkel teleaggatva).

Annyira, baromira logikátlan a járatok és útvonalak kialakítása és annyira le se szarják a sofőrök a menetrendet, hogy bizony megesett, hogy majdnem két órát dekkoltam egy buszmegben. Kinéztem a nekem jót. Csak úgy simán nem jött. Egy szintén elég feldúlt francia párt kérdezek meg, igen ők is arra várnak, már egy órája. De ők most feladják, úgyhogy kalap! Meredten bámulom a táblát (amin kb. minden 10. megálló van csak kiírva, ergo, ha nem ismered a várost, akkor kaphatod is befelé azt az ominózust, mert nem fogsz rájönni, hogy ez vajon ARRA megy-e). Szóval professzionális táblaméregetés, majd a megfelelő járat kiválasztása, lendületes hátraarc, majd szomorú konstatálása annak, hogy AZ a busz pont most suhant el a hátam mögött. Leintős rendszer van, úgyhogy... A sofőr biztos kurvára sajnál. Következő busz 20 perc múlva, addig pont megjárom a szemközti souvenir shopot. Megjárni megjárom, úgy 10 perc alatt és még az idegeim sem rángatnák a szemöldököm, ha nem épp akkor suhanna el az a busz, ami nekem kell, mikor kilépek a shopból. Ide nekem a kesztyű lufit!!! Díjat alapítok buszlekésésre, Spongya emlékére. Most már leszögelem magam, nem mozdulok. Nyilván a szélfútta ördögszekereken meg egy-két fejem fölött egyre gyorsabban köröző keselyűn kívül senki és semmi nem jár arra még kb. fél óráig. Dühödten szállok fel az elsőre, ami jön, az sem érdekel, hova megy.

Szóval tanulság: ne a máltai bkv-ra alapozva tervezd a mindennapjaidat. Amúgy annyit még ehhez, hogy külön élmény, ahogy a sofőrök a máltai dimbes-dombos utakon átlag 110km/h-val döngetnek és vagy még nem szokták meg ezeket a szupcsi, új buszokat, kopatlan, vadiúj fékpofákkal, vagy csak pont leszarják, hogy amúgy az utasok folyamat felkenődnek/lefejelik/széttapossák egymás nemesebb szerveit és/vagy az ablakokat, hisz a lejtő alján meg is kell állni, valahogy mindig hirtelen... Annyit a számlájukra írok, hogy az egy valódi karácsonyi csoda, ahogy ezeket a monstrumokat az irdatlan szűk máltai utcákon elnavigálják. Amúgy félelmetes, tényleg! Szerintem jobb kiképzést kapnak, mint a vadászpilóták. Bár a behajtani tilos tábla jelentése és esetleges veszélyei című óráról tuti mind ellógott.

Amúgy jártam szinte mindenhol a szigeten belül, és a birka turistákat valahogy mindig sikerült kikerülnöm, mégpedig igazi, fogalmatlan kóválygással. Igyekeztem mindig másfelé menni, amerre mindenki, főleg akkor fogtam menekülőre, mikor magyarokat észleltem. Könnyű őket kiszúrni, ugyanis félmagasan repkednek ilyenkor a „bazmeg”ek és a „geci”k. Olyan büszke voltam. A látnivalók amúgy tetszetősek, de hosszú távon nagyon egyformák. A városok közt is nehéz különbséget tenni, de csobbanási lehetőség szinte mindenhol van (a sziget közepét kivéve) és ez igen nagyon megdobja az élvezeti értéket.