ECUADOR - Magashegyi kalandok

2017. November 1. Cotopaxi

Adódtak azért gondok a Quitoba jutással. A dzsungiból 4 körül értünk vissza Cocaba, csakhogy busz Quitoba csak este  8-kor van, az is 7 óra, míg odaér (170 km-ről beszélünk, ne is kérdezzétek...). Nincs más választásunk, keccsölünk a cocai terminálon, mindenféle lokál arcok néznek ránk furán, majd felcsapódunk a buszra, amit először a rendőrök emelnek ki: kb. 4 métert haladtunk. Tipik: felülsz, elfészkelődsz, betakarózól a klíma ellen, bepöccen a motor, busz elkezd gurulni, hátradöntöd az ülést, majd a fejed is, végül becsukod a szemed, erre hangosan beporfavoroznak, hogy control de policia. Káromkodhatnék, de minek. Mindenkit leszállítanak és mindenki személyijét illetve útlevelét végignézik. Szerencsére nem tart sokáig és nem is minket keresnek. Ugyanaz a sorrend: felülsz, elhelyezkedsz, motor be, szem le, erre most meg valami angol szektás kezd el beszédet mondani (spanyolul) a kedves utasoknak. Hagyjatok már aludniii!!! Ráadásul csak távolról értjük, miről beszél, van benne humanitárius jogok meg ENSZ, de egy ponton a leszbik meg a gendertéma is előjön (ezek ugye nemzetközi szavak, azért értjük), egy darabig nagyon szórakoztató (így hogy nem értjük, főleg), de lassan már sok. Egy bő fél óra után (pedig épp kezdett belelendülni), a tartalék sofőr csendre inti. Innentől zötyögünk és aludni próbálunk.

Hajnal négyre érünk Quitoba, taxival átcsapatunk a szállásunkra. Igen, foglaltunk, mert hogy jó lesz az egy éjszakára. Két és fél óra lett, maradhat? Kapunk egy szobát és próbáljuk elütni azt a pár órát indulásig, ami 7:00-kor van. Legalább a találkapont közel van, ezt szerencsére jól lőttük be. Szokásos nyomi, kialvatlan állapotunkban indulunk el a Cotopaxi vulkánhoz, 4800 méterig jutunk.

Szívesen megmásztuk volna az egészet mi is (5800), de mikor még szerveztük az utat, le volt zárva, mert aktív egy ideje (1-2 évről beszélünk). Hát most megnyitottak (nyilvááán) 1-2 hete és nekünk senki sem szólt. Esélytelen belepasszírozni a menetrendbe sajna. Mindegy, azért magasságra így sem rossz, bár sportértéke annyiból kevés azért, hogy 4500-ig kocsival megyünk. Tudom, hogy nem kell összehasonlítgatni, de azért érdekes, hogy itt 3500-on még kétszer 3 sávos autópálya van, Nepálban meg ugye... Azért picit megterheli a szervezetünket az egyik napról másikra 4500 méteres szintemelkedés, és a 35 fokból havazásra váltás, de ez főleg masszív fáradtságban ütközik ki (vagy lehet az is azért van, mert nettó 2 órát ha aludtunk a túra előtt?).

A Cotopaxi vulkán egyébként _A_ hegy, ami a nagykönyvekben meg van írva, és a gyerekek hegyrajzain is Ő szerepel: csúcsos, szabályos, a tetején hósipkával meg felhőkkel. Tökéletes. Annyira mikroklímás a környék, hogy bár 22 fok és napsütésben kaptatunk fel 4800-ra, lefelé már behavazódott tájban gyönyörködünk a csutkára tekert fűtéssel guruló autóból (merthogy szétfagyunk). A nemzeti park területén éjszakázunk egy baromi hangulatos fa-kő házikóban, saját kandallónk van, amit este jönnek beröffenteni és a szoba hegyre néző fala ablakból van. Elég pöpec ez 3800 méteren, az egyetlen éjszakázási lehetőség itt a parkon belül, és nagyon nem bánjuk meg, hogy ezt beraktuk a programba.

2017. November 2. Tambopaxi - Isinliví

A mai nap nagy részét itt töltjük a vulkán közelében. Miután este 9 körül kidőltünk a kandallóban ropogó tűz hangjaira, reggel elég könnyedén dob ki az ágy minket 6-fél7 körül. Egy igen bőséges reggelit tálalnak nekünk: müzli, joghurt, gyümölcs, omlett, pirítós, lekvár, frissen préselt gyümölcslé, kávé (amit immár két hete feketén iszunk, mert annyira finom), mindezt full panorámával a napsütésben fürdő, havas csúcsos hegyre néző asztalnál. Ilyen tényleg csak a mesékben van...

Lovastúra Andinak egy másik vulkánhoz (kb. tízensok van itt a környéken), ami elmondása alapján mesecsodajó (meg kéne már tanulnom lovagolni), menő poncsóban, western nyeregben (lovasok biztos értik is, mindenesetre vagány). Én addig sétálgatok a dombokon, arccal mindig a vulkán felé, térdig érő fűben, napsütésben, egy szál pólóban (3800-4000 méteren!), nyuszikák ugrálnak körbe meg vadlovak nyerítését hallani távolról. Szinte már giccsesen nyálas (vagy nyálasan giccses, beállítottság kérdése) az egész, de ha egyszer tényleg ilyen...

Délután átfuvarozódunk Isinlivíbe, az út ismét leejti az állunkat: dimbes-dombos (3000 méteres magasságban) tájkép, ahol a dimbek-dombok oldalába mart kacskaringós szerpentineken visz a földút. Egy 3400 méteres dimb-dombon kell átverekednünk magunkat, felhőszinten utazunk autóval, ahonnan igényesen parcellázott zöldterületek tárulnak elénk. A hegyről leereszkedve elérjük mai állomásunkat: Isinlivít. A hegyoldalban kialakított pici falu, ahol két hostel van (amúgy kb. az egész falu egy nagy, boldog család), innen indulnak a trekkingelő turisták. Holnap indulunk, két nap, közel 30km és több mint 1000 méter szintemelkedés vár ránk.

2017. November 3-4. Isinliví - Chugchillán - Quilotoa

Ragyogó napsütésre ébredve, egy 20 pontos kis kincskereső térképpel (térkép = fekete-fehérrel nyomtatott papírlap, pici fekete-fehéren nyomtatott fotókkal) a kezünkben indulunk neki. A térkép eszméletlenül akkurátus, ugyanis ilyen tájékozódási pontok vannak, hogy „kis bokrok jobbra”, és „füves mező balra”, meg „sziklánál tarts jobbra”. Mindezt egy zöldellő, növényekkel teli hegy oldalában... Mindegy is. Természetes, hogy eltévedünk, de legalább többen egyszerre (többieknél pedig gps is van). A helyi kis farmokon lakó helybéliek (szigorúan balkézhez nőtt machetével, mosolyogva jönnek, kezet fognak, nagyon jó fejek) helyeznek minket irányba. Vannak 70 fokos dőlésszögű lejtők, emelkedők és korhadt fából tákolt, szakadék függőhíd a sebesen robogó folyó fölött. A táj zöld, 3000 méteres dombok körbe, nap süt, meleg van. A 4-6 órásra kalibrált 12km-es (eltévedéssel 13 lett, 650m szintemelkedéssel) utat 4 és fél óra alatt tudjuk le, pisi-és fotószünetekkel tarkítva, helybeli gyerekekkel „beszélgetve” (csokit, cukorkát lejmolnak, adunk nekik) szóval végül is nem rossz a tempónk, el is fáradunk mire Chugchillanba, 3200 méterre érünk.

Hangulatos kis hostelünkben heverészünk picit a függőágyakon, majd városnézőtúrára indulunk. 5 perc múlva, mire a végére érünk, leülünk egy sörrel a templon elé, és élvezzük a napsütest (amíg le nem megy a nap, utána cidri van). Fura kis hegyi falu ez: omladék téglaházak, a sarki vegyesbolt egyben szabászat is és csirkék rohangálnak benne (nem eladók), de jobb aszfaltút van, mint Budapesten bárhol.

Este, vacsinál összepaktálunk egy helyi párral, akikkel beszélgetve arra jutunk, hogy kihagyjuk a holnapi 12km-es túrát (1000m szinttel), és inkább örömmel elfogadjuk az ajánlatukat, hogy átvisznek a Quilotoa tóhoz kocsival (20p), és inkább ott túrázzuk körbe a krátert (az is lesz 4-5 óra). Meggyőző volt az érv, hogy annyira szép a hely, hogy inkább ott töltsünk több időt és ne pedig hulla fáradtan érjünk oda, és lehet későn, felhős, stb.

Quilotoa gyönyörű, 3900 méteren, a zöld víz körül – becsléseim alapján – 150-200 méter (de nekem elég tré a szemmértékem) magasan emelkedik a kráter pereme, amin körbe lehet sétálni. Szintén becslés, hogy kb. 6-7 órás séta lehet. Mi végül kihagyjuk a teljes kört, mert helyenként nagyon kitett az út, és az oxigénhiány sem csábít, hogy a hullámzó emelkedőkön egyensúlyozzunk. A napot a kisvárosban (hostelek, szuvenírboltok, éttermek, helyi viseletbe öltözött árusok) töltjük, elverjük maradék dollárjainkat, este pedig vacsora után pakolunk, hogy holnap hazainduljunk. :(