ECUADOR - Jégkrémbab és citromhangya

2017. Október 27-28. Galàpagos - Quito - Coca - Yasuni

Javarészt utazással telik ez a két nap, de azért nem teljesen eseménymentes az út. Péntek délelőtt ellődörgünk Santa Cruzon, szuveníreket hajtunk fel, kis ingyenes sétákat teszünk, kávézgatunk, még egy utolsót teknősözünk majd délután, az utolsó géppel visszarepülünk Quitoba.

Mikor megérkezünk a 2800 méteren fekvő fővárosba, eső, köd és hideg fogad minket, úgyhogy első körben hosszú gatyát, cipőt, kabátot húzunk, majd ubert hívunk, mert át kell vágnunk a városon a busz terminálig. Bő egy órás az út, végig 2-3 sávos autóúton, dimbes-dombos terepen, vezetési stílus itt is egészen sajátos. Mindenki megy, mint a meszes, össze-vissza, index nélkül, jobbratartás még az M7-esen is korrekt, ahhoz képest, ami itt van, és sofőrünk annyira darabosan vált sebességet és fékez, hogy görcsöt kap a nyakam az anyósülésen a bólogatástól. Ő mondjuk élvezi, mert remekül elkuncog magában, csak a jó ég tudja, min. Korlátozott spanyoltudásom és az ő még korlátozottabb angoltudása kevés kommunikációnak ad melegágyat.

9 körül érkezünk meg a terminálra, ami egy reptérszerű modern épület, igazi zsibvásárral, kóbor kutyákkal, hatalmas tömeggel és latinos óbégatással. Jegyet veszünk Coca-ba, az éjszakai buszra, és indulásig szerepjátékozunk a melegedőben. Reggel 6-ra érkezünk meg, 2800 méterről pár százra ereszkedünk vissza, hátradönthető üléseken nyomjuk végig az utat. Ugyan kényelmes, de mivel itt folyamat kanyarog az út, nehéz egy helyben megmaradni. Gyűrötten érkezünk meg a helyi terminálra, és kb. egy órát várunk még a fuvarra. Legalább van wi-fi a fejlettnek éppen nem mondható városban.

A Megyeri híd (tényleg, egy az egyben!!!) lábánál állunk meg és találkozunk a guide-unkkal. Egy hangulatos, nádtetős kis étteremben reggelizünk, speckó ecuádori reggelit: valami giga lapulevélben, grillen, saját levében (és sóban) megpárolt halat banánnal meg valami krumpli szerű cuccal (azt hiszem, ez a tápióka). Finom helyi kávét (feketén is remek) és jegesteát (ez már kevésbé csúszik) kapunk mellé, és fura helyi gyümölcsöt desszertként. És ez még csak a reggeli volt.

Útnak eredünk a dzsungiba, és megkönnyebbülten fogadjuk el a tényt, hogy irányban vagyunk, pár óra és fürödhetünk (még galàpagosi só van a bőrünkön és homok a lábunkon, izzadtak és koszosak vagyunk), fogat moshatunk, megihatunk egy hideg sört az őserdő kellős közepén. Aztán felébredünk az álmodozásból, mivel egy tüntetésbe botlunk, ahol hosszú órákat veszteglünk, ugyanis a helyi shuar népcsoport tüntet és lezárták az egyetlen utat. Kocsival se ki, se be. A helyi olajtársaság ellen lázadoznak, mert nem nagyon fizetik ki őket az elvégzett munkáért, és ha mégis, az kb. egy ebédre elég nekik. Sofőrünk próbálkozik megdumálni a törzs vezetőjét (idős, hosszú, fekete hajú, fején törzsi dísz tollakból, félmeztelen felsőtestén is tollas-magos láncok, kezében fából faragott lándzsa), aki hajlik rá, hogy átengedjen minket, de amint kocsival közelebb megyünk a tüntetők azonnal hangosan hőzöngeni kezdenek és kisebb, hangoskodás vitatkozás alakul ki körülöttünk, aminek a vége, hogy vissza kell tolatnunk. Jobb a békesség.

Másfél-két órát ácsorgunk a felhőkön át is gyilkosan tűző napon, tisztes távolban a lezárástól, és figyeljük, ahogy a résztvevők hosszú faágakból, machetével dárdákat faragnak maguknak (vajon miért is?). Piszok meleg van, és a sofőrünk továbbra is próbálkozik a meggyőzéssel, egy helyen már a dollárok is előkerülnek (megvesztegetés), de nem engednek egy tapodtat sem. Következetesek, ezt meg kell hagyni. Végül fogjuk pakkjainkat és gyalog vágunk át. Így már mindenki kedvesen, mosolyogva köszönt minket. Átsétálunk a dárdás embertömegen, átlépjük a sorompót és a túloldalon levágódunk, egy másik autót várunk.

Várakozás után megérkeznek kísérőink is, kézzel rámolták át a cuccot (gázpalack, víz, kaja hűtőládákban) és most fuvar után rohangálnak. Mint kiderült, a kaja egy részét levámolták a lezárásnál, szóval most még azt is vissza kell pótolnunk. A pékség előtt ücsörgő, fekete atlétás helyi vagány, a pórázra kötött csirkéjével azért megért egy gyors megállást. A kényszerből megvásárolt zsömle a tüntetőké lesz végül, amiért továbbengedtek minket. Egy órás nyomorúságos terepjárózás (tényleg terepen…) után megérkezünk a kikötőbe, ahonnan hosszúkás motorcsónakkal csapatjuk befelé az őserdőbe. Már a levegő illata is teljesen más.

Szűk egy óra múlva kikötünk szállásunknál, ahol három éjszakát fogunk eltölteni. A megtisztított partszakaszon fából, cölöpökre épült talapzatokon vagy kis nyugágyas pihenők vannak, vagy felvert sátraink. Két külön sátrat kapunk, kétszemélyes matraccal, szépen megvetett ágyneművel és törölközővel, két függőágy van még kifeszítve, egy kis nyugszék és egy cölöpasztal tartozik még a mi kis birodalmunkhoz. Az egész fölött masszív nádtető húzódik megóvva minket az esőtől (egyelőre eső nincs), a rálátás a folyóra zavartalan. Az egész helyen csak mi vagyunk vendégek (4 fős személyzettel), áram nincs (ill. elektronika töltésére igen), telefonos lefedettség még kevesebb, gyertyák és napelemes kerti lámpák adják a fényt naplemente után.

Gyalogtúrára indulunk, és szó szerint szügyig gázolunk a dzsungelben. Két vezetőnk van, mindkettő őslakos, és eszméletlen tudás van a fejükben. Egyikük elől vágja machetével az utat, másikuk mindent (mindent!!!) részletesen elmagyaráz. Nem tudunk olyat kérdezni, vagy olyan furcsaságra (gombák, növények, rovarok, madarak) mutatni, amiről ne tudna percekig érdekfeszítően beszélni. Kedvencem, mikor egy meglepően üres területre érünk, ahol egy pár négyzetméteren semmi bokor nincs, csak egy-két vékony fa és levelek a földön. Furcsa ez azért a sűrű dzsungel kellős közepén, mire egyszer csak machetés emberünk, az egyik fa ágát szó nélkül kezdi el aprítani, és kiderül, hogy az odvában apró hangyák tömkelege van. Ezek a hangyák pucolják ki a területet, miattuk olyan „tiszta” a terep, és nem mellékesen ehetők. Odanyújtják nekünk a hangyáktól hemzsegő ágat kóstoló gyanánt. Hosszannézés után egy életünk egy halálunk: nem fogjátok elhinni (én sem akartam), de citrom ízűek. Itt egy picit betelik az agyunk befogadóképessége, nehéz ezt mind feldolgozni.

Vacsi után a sötétben is elindulunk nézelődni, és itt már szükség van a lelkierőmre, mert főleg rovarokat és óriási pókokat találunk. Jó, találunk cuki mini békákat is (elférne a kisujjkörmömön, akkora), de hát ez is mérgező. Most is sok érdekesség elhangzik amúgy, a két túra vezetőnknek a dzsungel egész körforgása a fejében van. Minden mindennel összefügg, mindenhol szimbiózis és mindenhol az egyensúlyra törekvés. Arra mondjuk nekik sincs magyarázatuk, hogy az általuk legveszélyesebbnek titulált pók (legalábbis a ma látottak közül - nem mérges, csak rohadtul fáj, ha megcsíp), visszaérkezésünkkor miféle szimbiózis és/vagy egyensúly részeként csücsül éppen az én sátram ajtaján... Úri nő vagyok, nem sikítok hangosan, csak a lelkemben nyüszögök.

2017. Október 29. Yasuni (Amazonas)

Hajnalban ébredünk, gumicsizmát húzunk, és gyalog vágunk neki a dzsungelnek megint. Ha tegnap azt írtam, hogy szügyig gázolunk az erdőben, akkor a mai napi sétánk jellemzésére feladtam magamnak a leckét, mert ma tényleg szügyig... Sárban. Folyóban. Levelekben. Pókhálóban. Párában. Izzadtságban. A spartan race dagonyázós-hegyoldalon felfutós, alagúton bújkálós szakasza ehhez képest picsafüst. Dombra fel, dombról le. Csúszik és a gumicsizma simán belecuppan a sárba. Meg kell vetni az egyik lábad, közben a másikat figyelni, hogy tarantula fészekbe lépsz-e, esetleg egy alattomos inda akar-e elkaszálni (annyira sűrű a növényzet, hogy képtelenség felmérni városi szemmel). Mindeközben kezeddel kapaszkodj, mert csúszol, de kapaszkodni sem csak úgy random! Figyeld, hogy mit fogsz meg (két centis csípős hangyát, pókot, tüskét, mérgezőt), és persze ha csúszol, tuti hogy egy liánt kapsz el, az pedig instabilitásából fakadóan nem éppen ideális egy 50-60 fokos dőlésszögű lejtőn az egyensúly megtartására. Legszebb, mikor majmokat üldözve elhagyjuk a csapást (ja, mert amit leírtam fent az _A_ túraösvény), Julio elől vágja az utat a machetéjével, és sasszemével figyeli, merre mocorognak az állatkák. Egy jó másfél óráig biztos, hogy off the road nyomjuk a dzsungelben.

Xavier, a túravezink irgalmatlan információ mennyiséggel bombáz (tapasztalat és egyetem), egyik döbbenetből a másikba esünk. Van például egy hangyafaj (mellékesen amúgy van vagy 200), amit ha magadra dörzsölsz, szúnyogriasztó. Ezt most nem teszteljük, de szagra pont olyan, mint a flakonos. Aztán van egy fa, aminek a kérgéből és pókhálóból (baaa) csinálnak gipszet, ha eltörik valamid. Kóstoltunk fura gyümölcsöt és egy bizonyos fa/inda valamit, amit amúgy izomlazítóként hasznosítanak az orvoslásban, enyhén kesernyés az íze, és pár perc múlva a nyelvem és a szájpadlásom is a fogorvosi székből jól ismert zsibbadást produkálja. Aztán ez a dzsungel olyan hely, ahol még a fák is gyilkolnak. Két fa, teljesen összenőve, mintha ölelkeznének, és típustól függetlenül 10-30 év alatt teljesen kiirtja a másik fát. Dokumentumfilmet forgathatnánk, egy évadnyi anyag már össze is gyűlt a két túra alatt. Mindent megtapizunk (amit lehet) és mindent megkóstolunk (amit lehet).

Az offroados majomüldözés után (ja, tukánokat is csalogattunk, Julio kb. bárminek a hangját leutánozza, de csak távolról láttuk őket) még sokat bolyongunk az erdőben, nekünk gőzünk sincs, merre vagyunk arccal, úgyhogy tájékozódásból is jeles a guide-oknak. Bő 7 óra alatt, egy fél órás uzsiszünettel (lapulevélbe csomagolt sósra sült banán), 10km-t sikerül megtennünk a fent leírt közlekedési módszerrel, 99,8%-os (tipp, érzés) páratartalom mellett. Kicsit elcsigázottan esünk vissza a campingbe, ahol hideg limcsivel és egy baromi vicces gyümölccsel (zöldség? Mag? Termés?) várnak minket. A rendes nevét nem tudom a cuccnak, ők csak ice cream bean-nek becézik. Egy kb. egy-másfél méter hosszú hüvelyben kisebb, hosszúkás, fehér vatta-banán (nem tudom máshogy leírni), amiben mag van. A vatta-banánt esszük, iszonyú kellemes, édes íze van, kicsit leves, annak ellenére, hogy száraz vattának néz ki. Erősen addiktív holmi.

Ja, a sátramra egy új pók költözött (még tegnap este amúgy, nem sokkal azután, hogy a másikat kiebrudaltuk), nem tűnik túl harciasnak, egy éjszakát már el is töltöttünk együtt, így úgy döntök, legyen a neve Ofélia, és megtartom. Persze, amíg nem akar bejönni. Ejtőzünk a sátor körül a függőágyakon egy pár órát, majd piranja vadászatra megyünk. A módszer: kézzel faragott, fa orsóra damil, végére horog, horogra húscafat, vízbe bedob és vár. (Persze, majd kapásjelző, meg beetetőhajó...) Sajna nem túl ideális az évszak, magas a vízállás, így csak egy kék nempiranját fogunk (amikor beránt, hirtelen mozdulattal hajóra húzzuk, ott vergődik szegény). Lehet megesszük majd. Ofélia is megoldotta magának a vacsit: fogott egy kisebb molylepkét (háló nélkül, hogy a pékbe???), azt majszolja reggelig.

2017. Október 30. Yasuni

Kajakkal vágunk neki a folyónak hajnalban. Itt ugye fixen 6-18-ig van világos, úgyhogy muszáj korán kelni, ha ki akarjuk használni a napfény adta előnyöket (alapvetés, de azért nagyon jó dolog a világosság). Kényelmesen csordogálunk lefelé, mindenféle madarak suhognak (arák, tukánok, színesek, szépek), míg végül egy helyen kikötünk, kiszállunk, térdig süppedünk a sárban, és egy kb. 5 perces gyaloglás (tangapapucsban a dzsungelben —> nem okos) után egy csöndes, háborítatlan kis lagúnába érünk (kajakokat áthozták gyalog), világbéke-nyugalom, ahol piranjahorgászatba fogunk megint. Vicces érezni, ahogy rángatják a damilt, miközben csipkedik le a húscafatokat a horogról. Kifogni egyet sem tudunk, de az idő kellemesen telik, jóllakott piranjákat hagyunk magunk mögött az öbölben.

Újabb autentikus élmény: földről fogyasztjuk ebédünket, ami a giga lapulevélben sült tilápia hal, salival, rizzsel, kézzel. Mármint kézzel esszük, azt nem adnak mellé. Baromira élvezzük, hogy az enni-és innivalók nagy része mind itt terem. Oké, rizst hoztak, de a köretnek sült/párolt/gőzölt gyökerek meg banán, a minden étkezésnél újfajta gyümölcsből préselt lé, vagy levélből főzött tea, vagy a reggelihez tálalt gyümölcs mind az itteni fákról, bokrokról lett leszedve. A délutáni csendespihenőnk alatt is folyamatosan majszoljuk a kertbéli fák terméseit (az ice cream beant imádjuk, meg van egy ilyen fura szőlő-licsi mutáns, veszett finom). Ez nagyon fog hiányozni.

Délután családlátogatásra megyünk szakácsunk nagyijához, aki itt él két kanyarral lejjebb a folyón, a dzsungelben. Szupernagyi. Fából tákolt kunyhóban, csirkékkel, tábortűzzel, dzsungelkerttel. Azt sem tudja, milyen nap van, nem is érdekli. Semmi elektronika, nem tudja, mi zajlik a világban. A ház körül dolgozgat, növényeket termeszt, csirkéket nevel, az unokájának tanítja az okosságokat, új lakot épít. A fogukat a csirkékre fenő jaguárok ellen kutyákkal veszi körül a kis telket. Pénzt nem használ, süt-főz, mert étellel ellátja az erdő, semmire nincs gondja. Boldog! Nekünk is főz, jó csípős húslevest, és ketten sem bírjuk megenni a kiosztott adagot. Majd egy kakaót varázsol elő, aminek magjait először megpörköljük, majd meghámozzuk, aztán ledaráljuk (isteni illata van), cukrot hozzákeverve újra átküldjük a darálón, eddigre már a babból kicsapódó olaj és a meleg hatására krémes a cucc. Még istenibb az illata és az íze sem utolsó. Tűzön egy kis tejjel elkeverjük és banánokat forgatunk bele. Én eddig azt hittem a Milka csoki finom. Mondjuk az. De ezzel most azért szintet ugrik a csoki fogalma. Nagyon nem akaródzik kimennünk ebből a dzsungelből.

2017. Október 31. Yasuni - Coca - Quito

Reggel elmegyünk még egyet sétálni az erdőben, könnyed séta, térdig mocsárban. Csak úgy cuppognak a gumicsizmák. Még több levélről, fáról, termésről tudjuk meg, hogy mire jó. Van, amivel hajat festenek, van amivel kígyómarást gyógyítanak, van amivel fertőzéseket kezelnek, van ami a rákot gyógyítja, de még hajkefe is akad. Organikus hajkefe...

Még egy utolsó lapuleveles ebéd, majd útnak eredünk vissza a civilizációba. Motorcsónakkal, kocsival, busszal. Este már újra Quitoban, ahonnan holnap reggel indulunk az Andokba túrázgatni, magashegyi levegőt szívni.