AFRIKA - Nagy úr a hőség

Október 26. Swakopmund

Egy teljes napunk van kiélvezni „Afrika Miami”-ját, legalábbis így nyilatkozott a városról az egyik helyi sandboardos srác. Mindenféle extrém programra lehet itt vállalkozni, van skydiving, quadozás, lehet menni horgásztúrára is a tengerre, én magam a sandboardra nevezek be, megnéznem, miben különbözik a hótól.

Kisbusszal visznek ki a homokdűnékhez, ahol kiosztjak nekünk a bukót, bakancsot, deszkát, majd valósággá válik az, ami eddig csak fájdalmas sejtés volt: séta a dűne tetejére. Hát nem állítom, hogy nem lihegek, mint egy maratonista a legsúlyosabb holtpontján, de felvergődők a dűnetetőre boardbakancsban. Mire felérek, totálisan elzsibbad mindkét lábfejem.

Rövid haladó oktatás után indulhat a csúszás, és egész jól veszem az első fordulót, ezek után nyilván fejembe száll az ügyességem, és elvágódok a másodiknál. Mondták ugyan, hogy a homok nehezebb, mint a hó, ennek következtében a gyors fordulók itt perecelésben végződnek, de hát a beidegződések ugye. Arról nem beszélve, hogy a homokban pikk-pakk besüllyed a deszka, szóval azért egy-két helikopteres esés is befigyel. De a homok, természetéből fakadóan (már ha száraz), isteni puha, így a sérülés esélye kb. a nullával egyenlő. A második körre már jobban ráérzek, hogy hogyan kell terhelni a deszkát, onnantól már kellemes. Csak hát 30 mp alatt leérsz és utána kb. 10 percig mászol felfelé. Baromi fullasztó, de megéri.

Csúszunk kettőt egy másik lejtőn deszkán-hasonfekvős módszerrel is, ez sem rossz, 50-60km/h-val söprünk le a dűnén, de én mégis visszakívánkozom a boardra. Utsó csúszásunknál lehet próbálkozni az ugratással. Éreztem, hogy most jött el az én pillanatom, hogy alkossak valami maradandót, és hát úgy látszik ez valóban döntés kérdése. Az oktató srác elmondja, mit hogy, minden remek, magabiztos vagyok, érzem az erőt a 360 fokos pörgésre, fotó is lesz, sima ügy. Gyatra, valószínűleg műtétre váró térdeim viszont nem így gondoljak, és amint az ugrató szélére érek, ahol ugye fel kéne rántanom a deszkát, felmondják a szolgálatot, egyszerűen kicsuklanak alólam, én pedig, finoman, nőiesen, ahogy kell: seggel veszem le az ugrató szélét, onnan meg csak simán „leborulok” magam alá, a homokba. Muhaha, hát ezt nem így képzeltem. És ha azt hinnétek, ez még nem is annyira nevetséges szituáció, rá tudok tenni még egy lapáttal: a gatyám hosszában, szépen szabályosan, két helyen is végigreped, úgyhogy konkrétan a kis hófehér félholdamat magam után húzva csúszok le a maradék távon. Priceless. Alig nevetünk. Aki elkezdene aggódni, miután jól kiröhögte magát: a légpárnaim csodásan működtek, semmi bajom! A létező legszebb halál ezen ősöreg, romokban heverő nadrágé, amit már amúgy sem szándékoztam hazavinni. R.I.P.!

Október 27. Spitzkoppe

Utoljára alhatunk egyet, ugyanis 10-kor van az indulás, annyira túlaludja magát mindenki, hogy totál kómások vagyunk a buszban napközben. Elképesztő, hogy kb. 200km megtétele alatt a „de rohadt hideg szél fúj, hol a pulcsim”-tól eljutunk az „azonnal adjatok valami hűsítőt és naptejet”-ig. Visszatértünk a sivatagba.

Találkozunk egy helyi busmannal, aki mindenféle barlangrajzokat mutat nekünk a Spitzkoppe lábánál, 2-4 ezer évesek. Majd nyelvleckéket ad nekünk. Hogy a méltán híres gondolkodót, Eric Cartmant idézzem: „atomkirály, ahogy a nyelvével kattog”! 4 féle ilyen kattogásuk van és minden szó elejére raknak az egyikből. Nyilván le tudjuk utánozni... Mutat nekünk még mindenféle mérgező növényt, és irtó meredeknek érzem a tényt, hogy a pókos/skorpiós/kígyós, égett fűcsomókkal (itt is esett valamikor tavaly egyszer, meséltek) tarkított homokban simán mezítláb közlekedik.

Az esténk egy óriás szikla lábánál meggyújtott tűz körül zajlik, nincs más körülöttünk csak sziklák, meg elszáradt, haldokló fák, pici bokrok. A kis csoportunkat egyébként meglepően szerencsésen fújta össze a szél, ugyanis nagyon jó kis bagázs: mindenki hozzátesz valami szépet a mindennapokhoz. Ma este pl. Mike, az új-zélandi szörfös járja el nekünk a kiwik híres harci táncát a tűz mellett.

Én elég hamar feladom a ma esti közös kumbaja-zást, ugyanis elősereglenek a pókok (sunspider - persze, ártalmatlan...) és skorpiók (annál ártalmasabbak), amit elég nehezen tolerál a rovarfélő lelkületem. Inkább jött volna az éjfél utánra beígért gepárd, az bezzeg sehol. Csak az ízeltlábúak.

Október 28. Úton

Ma ismét egész nap buszban ülünk, a vadkemping után, fürdés nélkül, 40 fokban, koszosan, veserázó utakon. Sok minden nem történik, úgyhogy írok picit a mindennapjainkról.

21 fős kis csapattal vágtunk neki. 30-as átlagéletkor (19-43), de hárman felhúzzák az átlagot: John, a hatalmas feka, aki itt töltötte be a 60-at, illetve egy idös (70 köré lőjük őket) német pár, akik kimondottan hálásak, hogy velünk jöttek és nem a párhuzamosan futó, szállásos (tehát szobák zuhannyal és nem sátrak) túrára, mert az konkrétan nyugdíjas német és holland turistákból áll. Tuti egész nap az a téma, hogy éppen kinek durrant be a köszvénye. (Ezt ők mondták ám!)

Átlagban reggel 6-kor kelünk (volt, hogy korábban, volt, hogy később). Ilyenkor gyors ébredés, pakolás, szerencsére már világosban sátorbontás, reggeli, pakolás, 7-kor indulás. Eddig 600km volt a leghosszabb út, amit megtettünk, megállókkal bő 9 óra a sivatagon át. 1-2 óránként pisi szünet (a sivatagban jól el lehet ám bújni pisilni...), illetve a szendvicses-salátás ebédünket is útmelletti kis pihenőkben (értsd: nagyobb fa árnyékkal) fogyasztjuk. Mikor állatot látunk, lassítunk és egy-két érdekesebb dolognál (4m magas termeszvár, hatalmas fakoronányi madárfészkek, esetleg remek fotópont) is megállunk, ilyenkor túravezetőnk kiokosit minket az adott témáról. Ezek nyilván nem velőtrázóan, adrenalinvadasz élmények, de legalább nyújtózunk egyet addigis. Amúgy a buszban kártyapartik folynak, alvás, vagy csak simán a környezet megfigyelése.

Ahogy tábort érünk, első az „eligazítás” (széliránynak háttal rakd a sátrat, mindig zárd a zipzárt, mert valami tuti bemászik, sátorvasat nem dobjuk a homokba, mert pikkpakk besüllyed, akkor pedig szevasz, blablabla). Majd kipakolás, sátorépítés, és fürdés (ez 100%-ban a nap egyik fénypontja szokott lenni, kivéve, ha épp nincs zuhany), vacsi, majd mindenki előrántja a kis söröcskéjét, borocskáját és szabadfoglalkozás. Persze ezt a napi rutint néha látványosságok is megzavarhatják, meg azért adott helyeken be is kell vásárolni, úgyhogy néha elárasztunk egy-egy közértet.

A keleti oldalhoz képest Namíbia jóval civilizáltabb, oké a sivatagban nincs betonút, de a városokban legalább az alap kritériumok megvannak, mint pl. benzinkúton korrekt WC és folyóvíz, szemétszállítás (nem halmokba gyűjtik, mint Tanzániában) és a házak rendes beton-vagy téglaépületek. OK, a sivatagi részen nyilván ugyanez nem mondható el, azért ott például komoly vízproblémákkal küzdenek. Voltunk ma pl. egy _himba_ törzsnél (nem szeretem ezeket a törzslátogatásokat, mert olyan, mint egy állatkert, csak embereket nézel). Szóval ez a törzs pl. megtanult függetlenedni a víztől olyan szempontból, hogy se a mosáshoz, se a fürdéshez nem használnak. Hamuval mosnak, ha jól értettem és inhalálós módszerrel fürdenek, mindenféle olajokat használva gyakorlatilag beizzasztjak magukat (nálunk otthon meg már a szappanadagolót sem lehet megérinteni, mert az bacis...). Inni nyilván isznak (vizet, hé!!!) azért. Amikor besétálunk a faluba, a meztelen kis gyerekek azonnal odasereglenek, és gyakorlatilag kitépik a kezünkből a vizespalackjainkat. Erre hogy mondasz nemet?

Ez most így leírva talán unalmasnak hangzik, de olyan helyeken vannak a campingjeink, amik azért nagyon nagy élményt adnak, és küzdök is a kihívással rendesen, hogy vissza tudjam adni. Az, hogy látszik az égen a tejút, hogy olyan csönd van, ahol csak az állatok piszmogását, vagy a tüzet hallod, hogy ezek az állatok simán besétálnak a sátrak közé, azt úgy nehéz megfogalmazni rendesen. Tegnap este pl. gazellákkal söröztünk, valami minden napra jut és annyira kikapcsol a mindennapokból, hogy azt sem tudjuk, milyen nap van és hogy mennyi is az idő. Nem igazan akaródzik hazamennünk.

Október 29-30. Etosha Nemzeti Park

Két napon keresztül orrvérzésig szafarizunk, de ezt valahogy nem lehet megunni. Eléggé elcsigázottak vagyunk egész nap, ugyanis bitang nagy a hőség erre. Képzeljétek el a pillanatot, amikor a 39-40 fokos perzselő levegőn pihegsz kiszáradva, közben a levegőnél is forróbb sivatagi, lágy szellő a homoktól és portól berasztásodott hajadba kap, te pedig a vizespalackodért nyúlsz felfrissülésre vágyva, belekortyolsz a vízbe (amit amúgy 5 perce vettél ki a hűtőből) és az amúgy porral teli nyelőcsöveden végigömlik a forró víz (5 perc kell a forrásig, nem több). Hmmm... Felbecsülhetetlen élmény.

Két különböző pontján campingezünk a nemzeti parknak, mindkettő igen luxus itt a sivatagban, még hűs vizű medencéjük is van, sőt: kis mesterséges tavak vannak a kerítésen kívül, ami köré lelátók vannak telepítve és meg van világítva a tó is. Az állatok tömegével járnak ide inni, fürdeni. A reggeli program úgy fest minden állatnál az ivás, mert a tó körül, ameddig a szem ellát, lassan sétálgató állatcsoportok gyülekeznek kígyózó sorokban (zebrák, antilopok, elefántok). Önmagában elképesztő, ahogy szép, kényelmesen baktatnak a vízhez, viszont az állatfajok közti hierarchia is könnyedén felfedezhető: külön csoportokban isznak, és pl. a zsiráfok meglepő természetességgel rebbennek szét, mikor megérkezik az elefántcsorda (20-30 állat, van egészen mini is). Amíg az elefántok fürdenek, pancsolnak, homokoznak, isznak, addig a zsiráfok tisztes távolból várják, hogy újra a vízhez mehessenek. Az pedig extrán ironikus, hogy egy oroszlánpár is fetreng a tó mellett, és velük szemben, úgy kb. 50 méteres sugarú körben az összes létező afrikai prédaállat. Egy-egy állat mindig figyeli a macskákat.

Elmegyünk éjszakai szafarira is, ahol ismét oroszlánokra lelünk, és az egyik hímet, konkrétan üldözni kezdjük. Birkatürelemmel kerülgeti a kocsinkat, mikor a sofőr folyamat az útjába kormányozza az autót. Kimérten lépked, megáll, konstatálja, hogy az útjában vagyunk, majd magasan tartott, büszke fejjel irányt vált, és továbbsétál. Mi nagyon élvezzük a rallyt a sötétben, és az oroszlánok látványát is, hogy az oroszlánt mennyire idegesítjük, azt nem tudom.

Itt meg kell ragadjam az alkalmat, hogy visszaszívjam az eddig a „semmiről” legyártott fejtegetéseimet. Tisztázzuk: ahányszor eddig azt írtam, hogy a „semmi közepén”, az kamu! Felejtsétek el! Mindig voltunk _valahol_! A Semmi szélére ebben a parkban jutottunk el, ahol tényleg, ameddig a szem ellát, a sárga (esős évszakban az algától zöld) végtelen van. Se fakezdemény (vagy halódvány), se fűcsomó, se kórók, hanem csak a tökéletesen kivízszintezett talaj, kilométereken át. Kicsit messzebbről úgy fest az egész, mintha amúgy víz lenne.

Második esténken megéljük a nagybetűs afrikai naplementet is, amikor a vöröslő nappal a háttérben egy elefántcsorda csörtet be a camping melletti itatóhoz és végzi el boldogan az esti tisztálkodós rituálét. Először vízben fetrengés, majd kijönnek és elkezdenek homokot dobálni magukra, majd valaki újra fürdik egyet és megint homokozik. Jönnek pindúr elefántok is (annyira ééédesek), szemünk-szánk tátva marad, ezek azok a pillanatok, amiket elmesélni, vagy akar képekkel átadni képtelenség, legalábbis nekem nem megy.

Október 31. Windhoek

Reggel egy utolsó sátorbontás, végleg elcsomagoljuk Shark névre keresztelt sátrunkat, könnyes búcsút intünk neki és betuszkoljuk a kocsiba. Hű társunk volt, csak kétszer kellett összekanalaznunk egy hevesebb széllökés után, mikor is konkrétan önmaga alá omlott.

500km az út Namíbia fővárosáig, az meg jó sok buszban zötykölődés, este meg egy utolsó közös vacsi (búcsúbuli nekünk), aztán reggel irány Fokváros repülővel, onnan pedig Isztanbulon keresztül haza. Szerda reggel landolunk Ferihegyen, hozzatok zsepit!