NEPÁL - Megtapogattuk az Everest lábujját

2017. Március 9-10. Bécs - Dubai - Katmandu

Az útról annyit, hogy Dubaiban van fapados reptér is. Oké, miért lepődünk meg? Mert lepukkant. Dubaiban! Nahát... 20 perc busszal a terminál. Jó, Dubaiban a gépből kiszállva is simán buszozik az ember lánya egy negyed órát, csak itt kb. random jön a busz az utasokért, aztán legyen szerencséd: férj fel! Van egy laza 5 óránk, úgyhogy nem aggódunk.

A csöves terminálon, kényelmetlen padokon kitekeredve, táskánkat magunkhoz szorítva, repülőről lopott (jó szokásunkhoz híven) párnákon próbálunk aludni egyet (éjszaka repültünk plusz vesztettünk 3 órát), így azért egész gyorsan eltelik a transzfer idő.

Az Emiratusok fapados légitársaságával (FlyDubai) van még 4 óránk. Papíron. Katmanduban ugyanis épp nem lehet leszállni, így kb. egy órát körözünk a vaskos felhők fölött. Persze! Ne aggódjunk, van elég kerozin... Végül megkockáztatjuk a landolást. Persze hogy az üzemanyag ért a végére és "nagy úr a kényszer", vagy valóban tisztább lett az idő (nem úgy tűnt), azt mi sosem tudjuk meg.

A vízum igényléses papírokat töltögetve egy-két totális, egész reptérre kiterjedő áramszünet is csullyogásra készteti a tömeget (mi történik ilyenkor a légiirányításnál pl.?), de relatív gyorsan megkapjuk a matricákat, sőt: még a csomagjaink sem vesztek el. Ezen azért aggódtunk picit. Naaagy, kövér pirospont a dubai reptereseknek!

Katmanduban hűvös van és látványos eső volt, frissiben megismert túravezetőnk, Hari (zavarbaejtően udvarias és alázatos kis helybéli, aki azért igencsak töri az angolt) már kicsit fagyos állapotban van. Ezen azért csodálkozunk, hogy a 15 fokban fagyosszent, de amúgy a Himalájában trekkingelésből él. Ráhagyjuk, örülünk, hogy végre megvagyunk.

Sokat a városból nem látunk (pofonegyszerű: sötét van), de annyi már most átjön, hogy a youtube-on terjengő videók az indiai vezetési stílusról és forgalmi állapotokról nem hamisak. Itt is ez működik. Kétszer két sávos kereszteződések, forgalmi lámpák nélkül. Autók, buszok, motorok, biciklik, riksák, tuk-tukok, gyalogosok, tehenek majmok. Mindenki megy, amerre lát és ahogy tud.

Az utcákon szemét és benne turkáló kutyák, mellette a hentes egy ázott pozdorjabódéról, esztétikailag gondosan elrendezett (értsd: a csirke lábai meredeznek az ég felé) baromfit árul (hmmm, de megéheztem egy jó csirkére), rengeteg ember, magas, össze-vissza épületek, hatalmas kábelkötegek és kusza csomópontjaik, az utakon kátyúk és sár.

Kis hotelünkben egy forró tea mellett kis haditanácsot ülünk a túrával kapcsolatban, minden hasznos tudnivalót elmondanak nekünk, megkapjuk a hálózsákot és a pehelykabátokat, majd éjfél körül nyugovóra térünk fűtetlen (hopp: de van klíma!!!) szobánkban, miközben odakint szolidan tombol a vihar, villámokkal, mennydörgéssel és monszunesővel, ahogy azt kell.

2017. Március 11. Katmandu

Hajnalban indulunk a reptérre és azért nem vagyunk túl bizakodóak a tekintetben, hogy el is jutunk ma célunkhoz. A reptéren beigazolódik gyanúnk: a Luklába tartó gépek sajnos nem szállnak fel az időjárási körülmények miatt. Azért az öröm, hogy itt létezik YETI Airlines sokáig mindent feledtet.

Kb. 7 órát töltünk a reptéren, több sorstársunkkal összeakadunk, akik szintén ma indultak volna, de nincs mit tenni. 2 óra körül hivatalossá válik: nem megy ma gép se Luklába, sem Luklából. Sokan ottragadtak, az is elég kínos. Már olyan is megesett, hogy 7-8 napon át nem mentek a gépek, Luklában irdatlan mennyiségű, Everestről érkező turista gyűlt fel, szállások is elfogytak... Szóval ez még semmi.

Holnap újrapróbáljuk a dolgot, a délutánt pedig Katmandus városnézéssel, shoppinggal töltjük. Ázsiai, káoszos mentalitás, zsúfoltság, dudálás, kábelrengeteg, kosz uralkodik, az egész mégis hangulatos. Túraboltok tömkelege, ahol a nagy túramárkák igen hiteles koppintásait (North Fake és társai) lehet hosszas alkudozás után megvenni és helyi kütyükkel teli pici boltok sokasága teszi az egészet színessé.

2017. Március 12. Katmandu - Lukla - Phakding

Reggeli után újra kicsapatunk a városon át a reptérre, és bizakodásra okot adó híreket kapunk: mennek a gépek. Becsekkolásra várunk picit, de túravezetőnk ügyesen befurakszik a tömeg elé (itt könyöklős módszerrel megy a dolog), és anélkül, hogy bárki ránk nézne, tisztes távolból nézzük, ahogy Hari az útleveleinkkel intézkedik. Csomagok el, ezeket kukásmellényes hórukk emberek eltolják kiskocsin (már azt hittétek van futószalag, meg minden), berobogunk a váróba, ahol egy-két órát megint elücsörgünk, mert most meg éppen szél van, azért nem mennek a gépek. Az egyik csoportot a buszból szállítják ki.

Végül hosszas várakozás után kezdetét veszi életünk repülése egy 20 fős kisgéppel (már azt hittétek egy airbus, meg minden). Maga az út szájtátós a zöld hegyekkel, meg a pici 4-5 házas, lejtőkre épült falvakkal. Egy ponton a Himalája csúcsai is kibukkannak a felhők fölött. Közben pedig a pilóták tevékenykedését is végigkövethetjük. Egy 40-45 perces, hegyek és felhők közt kavargás után, bekanyarodunk két hegy közé, ahonnan ráfordulunk a leszállópályára. Következőképpen fest: egy szakadék széléről (merőlegesen) indul a betoncsík, mely emelkedik (fékezőhatást erősítvén), pálya (elég rövid) végén éles jobb kanyar a parkolóba. Amúgy drótkerítés és házak. Biztonsági öveket kérjük becsatolni!

A gép érzésünk szerint konkrét zuhanórepülésbe kezd orral előre, majd amikor már ordítanál a pániktól, hogy nekicsapódunk a hegyoldalnak, a pilóták az utolsó utáni pillanatban megemelik a gép orrát, így a kerekek hatalmas ütközéssel betont fognak (köszönjük az övbecsatolós tippet) és szinte azonnal padlófék (ezen a gépen még pedálok is vannak - bár lehet, hogy minden, nem értek hozzá). Hatalmas, spontán ováció és tapsvihar szakad ki az összes utasból, így gurulunk a helyünkre. Zseniális leszállás volt, ha valakik, akkor ezek a pilóták valóban tudják, mit csinálnak. Mi pedig a Himaláját tapossuk végre, 2800 méter magasról indulunk.

Találkozunk a teherhordónkkal is. Döbbenetes jelenség: kb. 30 kiló vasággyal. Namost a mi két nagy hátizsákunk is összesen 28-30 kilót nyom. Végignézzük a folyamatot, amint vastag kötelekkel összekötözi a két pakkot (nézni is sokkoló), vállravehető így, illetve fejhez erősíthető. Szívünk megszakad, ahogy a lépcsőn ülve a hátára erősíti, majd próbál önerőből felállni. Megy neki. Alaposabban végignézve újabb döbbenet: egy legalább 3 számmal nagyobb, makkos cipő van a lábán, a békebeli időket idéző adidas melegítő alatt. Lehet, szerzek neki egy North Fake túrabakancsot ajándékba. Lehet, abban elesne...

Mi kapjuk 4-5 kilós hátizsákunkat és túrabotjainkat, és egy szál pulcsiban nekivágunk az első nap, bemelegítő trekkingjének. 8 km, javarészt lejtmenet, kevés emelkedő van, így nehézségi szint alacsony. Bő két óra alatt érünk Phakdingbe, ahol megalszunk, ez 2625 méteren van, szóval többnyire lefelé jöttünk. Útközben több, pici falun vágtatunk keresztül, többször botlunk súlyos terheket cipelő yak-tehén keverék csordákba, akik egy füttyszóra megállnak és elindulnak, illetve szerintem simán 50-60 kilós, összeeszkábált (szakadt kosarak, dobozok kötelekkel összekötözve) motyót a hátukon cipelő sherpákra. Döbbenet (egyelőre nincs jobb szavam.) Minden faluban balról kerüljük a sztupákat és minden szerencsekereket megpörgetünk jobb kézzel. Így neveztük el őket, amúgy hengeralakú, színes kis építmények, forognak és szerencsét hoznak, ha bepörgeted. A faluk pedig egy pár kőházból állnak, melyek színes keretes ablakokkal villognak.

Vendégházhoz érkezünk (a nagy zsákjainkkal együtt), és már érezni, hogy azért cidri van, 10 fok körül. Beülünk és fázunk tovább. Szobánk a minimalista stílus mintapéldája: négy fal, egy ablak, egy ajtó (zárható), két ágy, két párna és egy villanykapcsoló. Van bár („”), ahol még egy tekercs WC-papír (igen, budipapír a bárban) is 2,5 dollárba kerül (nagy úr a szükség), de ahogy egyre feljebb megyünk, minden egyre drágább lesz.

Vacsi után (krumplis-sajtos momo-t ettünk - töltött tészta) eszkimóként beöltözve kuporgunk a kis fatüzelésű kályha körül, míg a helyiek tangapapucsban teszik a dolgukat körülöttünk. Hihetetlen, hogy nem fáznak.

2017. Március 13. Phakding - Namche Bazaar

Újabb tűzkeresztségen esünk át: zokniban, hosszú naciban, hosszú ujjúban, sálban, sapkában alszunk egy brutál vastag, toll hálózsákban, ami kapucnis, így azt is a fejünkbe húzzuk. Nincs fagy a szobában (haha, majd lesz), de látszik a leheletünk.

Ettől függetlenül tudunk aludni, reggeli után útnak indulunk. 11 km a mai táv és 800 méter szintemelkedés. Az ebédig ebből kb. 200-at se teszünk meg, könnyű terep, sok túrázó, szikrázó napsütés és meseszép tájak. Alacsony hegyek (fenyőfás) mögött magas hegyek (havasok és élesek), kristálytiszta gleccser folyó, amiket hosszú függőhidak szelnek át. Ezek persze inognak, és bitang magasan vannak, tériszonyosoknak nem ajánlott, de amúgy igen jó móka! Út közben kicsi falvakat szelünk át, jak-boci-és csacsi csordák meg minket szelnek át. Majd dél körül leülünk egy laza ebédre, egy szál hosszú ujjúban ücsörgünk, elképesztő ereje van a napnak.

Na, innen jön a túra azon része, melynek már sportértéke is van, ugyanis a maradék 600 méter emelkedést is be kell hozni valahogy. Gyakorlatilag 2-3 órán keresztül folyamatosan felfelé kaptatunk, hol meredeken, hol kevésbé, hol kiépített kőlépcsőkön, hol sáros terepen (a tegnap lehullott hó olvad a tűző napon). Az oxigén szint itt már csak 75% körül van, szóval azért szuszogunk (én biztos), de teljesen bírható a dolog. Andi szerint bőven szintidőn belül vagyunk (most hogy ezt az én megnyugtatásomra mondja-e, sose tudom meg).

Egyre több 6-7 ezres csúcsot pillantunk meg út közben, és akárhogy is, leejtik az állunkat. Egy ponton az Everest 8848 méteres tetejét is meglátjuk, igaz, távolról. De mégis: az Everest.

4 körül érünk Namche Bazaarba, ami igen mutatós helyre telepítette magát. Egy hegyoldalba, szemben két brutál magas, havas heggyel. A város lépcsőzetesen épült, és nagyon színes, és könnyfakasztóan szép a kilátás a hegyre, és különben is tök mindegy, hisz 3500 méteren vagyunk. Elég jó érzés, jobban nem tudom leírni. Egyszerűen nagyon jó.

Reméljük, lehet ezt még fokozni.

2017. Március 14. Namche Bazaar: akklimatizációs nap

Éjszaka mindkettőnket elér az a bizonyos szolid fejfájás, ami a magasság miatt alakul ki, úgyhogy kicsit aggódunk, de egyelőre tényleg nem vészes a dolog. Pontosan erre szolgál a mai túránk: akklimatizálódás az oxigénhiányhoz és a nyomáskülönbséghez.

Ennek érdekében felmegyünk több, mint 400 méterrel magasabbra, egy kilátóhoz. Elég combos a terep, alapból kicsit fáradtabbak vagyunk, korán is van, és végig kanyargós lépcsők. Összehasonlítási alap: a Citadella 220 méter magasan van. Mindezt 70-75% oxigénnel. Szuszogunk, na. Nem úgy a túravezetőnk. Neki bezzeg meg sem kottyan.

Egy jó órás lépcsőzés után végre kiérünk egy gyönyörű fennsíkra, helikopter-leszállópályával, legelésző yak csordákkal, foltokban hóval, ami pár napja hullott, körben pedig 5-, 6- és 7 ezres csúcsokkal. Csak képekkel leírható, de meg talán azzal sem igazán.

A délutánt pihenéssel, fázással, shoppinggal és akklimatizálódással töltjük, valamint ismerkedünk random túratársakkal. Ide csak érdekes embereket fújt eddig a szél.

Holnaptól megint eltűnünk, innentől kell komolyan drukkolni nekünk, mert most jön a neheze!