NEPÁL - 4410

Március 15. Namche Bazzar-Tengboche

Nagyjából úgy festenek a napjaink, hogy 7-7:30-kor reggeli, majd összecuccolunk és a nagy pakkjainkat meg a hálózsákot átadjuk a kis 30 kilós sherpánknak (egyszer kivillant az alkarja neki: hát Popeye izmos a csávó vékonysága ellenére), aki szisztematikusan összekötözi vastag hegymászókötéllel, segítséggel hátra/fejre kapja, majd elindul. Mi meg a magunk tempójában szintén útnak eredünk.

Megyünk, megyünk, szenvedünk, de közben folyamatosan lenyűgöződünk, fotókat készítünk, majd dél körül leülünk egy ebédre, ahol szívjuk magunkba a napot, meg a látványt, majd megyünk tovább. Mai napon az ebéd után egy igen combos másfél órát jövünk Tengboche-ig. Végig meredeken emelkedik, csak a levegővételre szabad koncentrálni, mert itt a levegő oxigént bizony csak nyomokban tartalmaz.

Aztán felérünk mindig a pontra, ahol megalszunk és olyankor mindig iszonyatosan őrülünk. Aztán leücsörgünk a szállások egyetlen fűtött szobájában, itt tölti az idejét az összes úton lévő turista, itt van a bár, itt van internet és lehet elektronikát tölteni, melegedünk, beszélgetünk random utazókkal, majd 9-10 körül fellőjük a pizsit (zokni, hosszú aláöltöző, sapka, sál), becsavarodunk a hálózsákba, amin csak egy csíkon látunk ki kb., és ott jön be a levegő. Amúgy elég klausztrofób érzés tud lenni. De legalább meleg.

Mostanra amúgy mindkettőnket elért a fejfájás. Gyakorlatilag egyebkent teljesen ugyanazokat a tüneteket produkáljuk, szinte teljesen egyidőben. Mire felérünk Tengboche-be, kicsit már aggódunk azért, hogy hogy lesz ebből alaptábor, ha már 4000 méteren fáj a fejünk (más bajunk amúgy nincs, és a fejfájás is lájtos, de folyamatosan itt van). Este kérdezgetünk sorstársakat és végül a magashegyi betegségre dedikált gyógyszer szedése mellett döntünk. Vannak sajnos mellékhatásai (fura végtagzsibbadás, sok pisi pl., Andi már kipróbálta és a konklúzió az volt, hogy inkább a fejfájás), de mindenki azt mondja, megéri, úgyhogy megadjuk az esélyt neki.

Március 16. Tengboche-Dingboche

Arra ébredünk Everestre panorámás szobánkban, hogy az ablakra belülről ráfagyott a pára. Ennyit a panorámáról. Na meg az éjszakai hőfokról.

Egy laktató reggeli után - kaja fronton egyebkent nem panaszkodunk, nagy a választék, reggelire omlettől elkezdve, zabkásán és bundáskenyéren keresztül minden van, irtó finom palacsinta is, főételek közül pedig a dhal bat - nagyon finom zöldséges szószos rizs -, mindenféle töltött tészta (mo-mo), laktató levesek és desszertnek meg rántott snickerst is tálalnak, ha igényled. Húst egyedül nem merünk enni, úgyhogy már ropogós kacsacombokról meg forró gulyáslevesekről álmodunk.

Szóval reggeli után útnak eredünk, a 9 km-es túrának, ami 550 méter szintemelkedést is tartalmaz. Vannak rövidebb felfele kaptatók, de jól el vannak osztva az úton, így akár könnyű is lehetne, de mostanra már kevesebb, mint 70%-on az oxigén mutató, és ezt már egyre jobban megérezzük. Kb. olyan érzés, mint mondjuk, ahogy a sprint futók zihálnak célbaérkezéskor, pedig még csak a szobától a wc-ig sétáltunk el. Lehet a végtelenbe bámulva képzelegni, hogy mit érzünk egy emelkedőn. Szuszogni, szuszogni, szuszogni.

Fejünk amúgy folyamatosan fáj, de ahogy útközben beszélgetünk, megnyugszunk, hogy mindenkinek fáj. Nincs mit tenni, visszafordulni emiatt nem fogunk. Délután 3 körül elérjük Dingbochet, 4410m-en (meg SOSEM voltunk ilyen magasan), majd pihengetünk a hálózsákban, míg be nem fűtik a közös helyiséget, az estét pedig ismét itt töltjük. A város egyébként igen nagy az eddigiekhez képest, és mindenféle építkezések is folynak. Munkavédelmileg valószínűleg megbukna a hotel, ahol lakunk, ugyanis konkrétan egy embermagas halom kövön kell átegyensúlyoznunk, hogy bejussunk az épületbe, a munkások pedig egy szál tangapapucsban (10 foknál nincs több napon sem!), zsebretett kézzel mászkálnak a lejtős hullámpalatetőkön (meg egy átok sisak sincs a fejükön).

Az időjárásra nem panaszkodunk továbbra sem. Reggelente felhőtlen, derült égre ébredünk, szikrázó napsütés egész nap, és délután 5-6 körül eddig mindig ködbe, felhőbe burkolództak a kis falvak (3 körül mindig célba érkezünk). Napközben elég két réteg, esetleg széldzseki, esténként pufi tollkabát, sapka, sál a menő a bárban is, az arcunk pedig az 50 faktoros naptej ellenére is lángolva ég a naptól.

Higiéniai állapotunkról lehet elég annyit írnom, hogy szombat óta nem fürödtünk. Na, jó, mégis kifejtem kicsit. Érdekesség, hogy semmi szagunk nincs (oké lábfej tájékon DE), ami viszont a legzavaróbb, az a hajmosás. Tényleg, mikor is indul be a haj öntisztulási folyamata? Már rohadtul várjuk... Lehet ám jó pénzért forró fürdőt venni (3-4-5 dollár), de valahogy nem fűlik a fogunk a falapokból összetákolt, fűtetlen, folyamatosan nyitott ablakos, pici elektromos bojleres zuhanyért fizetni (víznyomás már Katmanduban sem volt), úgyhogy marad a törlőkendő és a cicamosdás. Így érthető talán, hogy szinte könnybe lábad a szemünk, mikor vacsi előtt jó forróra gőzölt, pici törölközőket adnak a kezünkbe csipesszel. Kacsacomb helyett egy forró fürdőt kérünk!!! Meg WC-papírt, mert ezen a szintem mar 4,5 dollár egy tekercs (legalább super soft). Kellő áhítattal használjuk.

Március 17. Dingboche

Akklimatizációs napunk van ismét, ez egy kis túrát jelent, pár órását, felmászni valahova, körbenézni, aztán lemászni. Igaza lett annak, aki azt mondta, hogy 4000-4500 méterig baromira fogjuk élvezni a dolgot, aztán indul a szenvedés.

Tényleg iszonyatos ellenség a magasság, ugyanis a túraterep nem lenne vészes, de a legszomj valami elképesztő. Szállóigévé lehetne kovácsolni a „liheg, mint Gabi az Everesten” (vagyis majd elpusztul) mondatot. Ép ésszel fel nem fogom, hogy képesek emberek oxigén nélkül az Everest 8848-as csúcsáig mászni. Egyébként szörnyű, hogy nagyon sokat kéne innunk, egyrészt mert túra, másrészt elvileg segít a magashegyi betegség ellen, de hát a jéghideg vizet a fagyos levegőben valahogy nagyon nem akaródzik magunkba dönteni. Forró víz meg 3-4 dolcsinál kezdődik (per liter), igy azért azzal kb. napi egyszer élünk. Úgyis kihűl.

Egyebkent itt már napközben is mínuszok vannak, és mivel fűtés sehol sincs (a közös helyiség kályháit csak 5-6 körül szokták bedurrantani, nagyon más választásod nincs is, minthogy elmész sétálni/túrázni, mert legalább addig sem fázol. Ja, és napenergiát használnak, szóval, ha éppen nem süt, akkor szevasz áram! Az elektronikáink amúgy is bazi gyorsan merülnek a hidegtől, a töltés pedig 3,5 dollár/óra. Ha egy készülék teljes töltését kéred, 7 dollár, de pl. velem ma közöltek, hogy no f*ckin' way a teljes töltés, mert az kb. két nap alatt sem érne sehova.

Igazából már csak két napot kell túlélnünk, szerintem életünk legnehezebb két napja lesz. Holnapután jön a lényeg. Jó meg még hétfőn, de mi már azzal is boldogok leszünk, ha vasárnap összejön az alaptábor. A Kalapatthar (ez lenne ugye a túra legmagasabb pontja 5550 méteren, hétfőn hajnalban) lenne a hab a tortán, de ez például időjárás függő is. Onnan meg már csak lefelé jövünk.