4. nap Mellieha-Popeye-St Pawl's Bay

Kényelmesen, kb. 11-ig böngészem a térképet, hogy merre is induljak. 6 teljes napom van még és a szigetnek 4 területét tervezem bejárni, mindegyiknél van csobbanási lehetőség, kis városban csatangolás, szóval egy-egy napot el lehet tölteni velük. A maradék két napot meghagyom strandolós/piacolós/ajándékvásárlós/na meg, ha valami kimaradt napnak.

Végülis a sziget észak-nyugati, innen a legtávolabbi csücske felé veszem az irányt. Igazából onnan jöttem tegnap, és már kétszer jöttem el ott expressz busszal és néztem végig a szépséges öblöket arcomat sóvárogva az ablaküveghez nyomva, hogy gondoltam, essünk túl rajta.

Mellieah öblöt célzom meg, terveim közt szerepel a csobbanás, de mikor odaérek, és meglátom az embertelen tömeget a strandon, amit szemre kb. 800, szorosan egymás mellé igazított napernyő tesz még nyomasztóbbá, picit elmegy a kedvem a dologtól. Ráadásul itt az az ótvar máltai homok van leterítve, ami inkább úgy néz ki, mint a sár, úgyhogy pici várakozás után buszra szállok Popeye Village felé.

Itt forgatták anno a Popeye filmet, és nyilván erről is le lehet húzni egy pár bőrt, most amolyan vidámparkféleségként funkcionál. Egy sziklás öbölben (hol máshol?) van felépítve az egész, és a vízben mindenféle csodás vízijátékok, ugrálóvár, meg valami labdajátékpálya, még Popeye és Olivia is feltűnik, igaz Popeye alkarja furán átlagos. Mivel belépős a hely, és dugig is van, és ahogy nézem ezt kb. a gyerekek tudják igazán élvezni, inkább átsétálok az öböl másik oldalára, ahonnan remekül be lehet látni az egész építményt, és ennyi nekem ebből pont elég is.

Kicsit hirtelen megdőlni látszik a „minden olajozottan megy” elmélet, ugyanis a busz itt csak óránként jár, és hát akárhogy is ügyeskedem, 15 percnél tovább nem köt le ez a téma, és kezdek aggódni, hogy most mi legyen itt árnyék nélkül velem a pusztában, mikor megjelenik 3 német srác kocsival, akik szintén több mint elegendőnek ítélik a távoli látképet. Mivel egyiküknek műlába van, sajnos hirtelen kétszer kellett odanéznem, és ő nem hagyta szó nélkül meglepettségemet, de azt sem engedte, hogy kínosan érezzem magam (pedig de kínos volt hirtelen), és „jó a zene, igaz?” felkiáltással elkezdett táncolni. Én még azért megpróbáltam fokozni a dolgot, és esküszöm, hogy csak magamból indultam ki, ezért szóltam oda neki, hogy „te figyu, vigyázz, mert kurva magasan vagyunk, te meg egy sziklán ugrálsz... hát izé... műlábbal...” This is the beginning of a beautiful friendship... De a srác ezt is jól reagálta le: „max veszek mégegyet”.

Végül pici beszédbe elegyedtünk, én meg gyorsan kapcsoltam, hogy ugyan nem vinnének-e vissza a városba, mert rohadtul nincs kedvem se 40 percet várni a kősivatag közepén a buszra, se sétálni a kősivatagBAN. Mondták, simán, úgyis oda tartanak (Melliehaba) strandolni. Bingo, lesz, aki vigyáz a cuccaimra, míg snorkelezek (nem, ez akkor sem egy számító húzás!). Így is lett.

Egy órát végül leültünk (nem a homokba, hanem a tök ingyen kövekre), és miután közöltem a lábatlan sráccal, hogy rábíznám a tatyóm, míg csobbanok, hisz benne megbízom, hogy úgysem fut el vele, végre rendesen körbe tudtam nézni a víz alatt is. Bár a tömeg miatt szerintem minden élőlény biztonságos helyre menekült, sikerült egy sziklák közt megbúvó polipot látnom. Legalábbis szerintem az volt.

Elváltak útjaink, lábatlanék most mentek át Gozora, én pedig visszaindultam San Gwann felé. Útbaejtettem még egy hatalmas yacht- és motorcsónak kikötőt (St Pawl's Bay), ami amúgy szerintem sznobék lakóhelye lehet, mert baromi szép, tele modernebb házakkal és még pálmafákat is ültettek a sétányra. Na meg az a bitang sok hajó... Tudja valaki, hogy a random vízben lehorgonyzott hajókhoz hogy mennek oda gazdagék?