Október 20-22. Budapest – Doha – Jakarta – Sorong – Waisai
Ez az út megint baromi hosszúra sikeredett.
Amit az útról ki lehet emelni, az nem más, mint az érzés, amikor még Liszt Ferencen, jobb lábbal az agyonklímázott vasmadár bejáratát már átlépted, de ballal még a reptéren vagy, és élesen beléd hasít, hogy egyébként tök jól pakoltál, és elképesztő, hogy 10 kilónyi cuccal el tudsz utazni 3 hétre, és persze nagy királyság, hogy az 50 literes hátizsák szinte üres, mert így majd simán el tudod rakni a repülőről lopott párnát, nem fog az oldaladon fityegni, de egyébként a hálózsákot, amit direkt az útra szerváltál hetekkel ezelőtt, mert abban fogsz végig aludni, és milyen pici, és könnyű, és olcsó, na azt! Azt úgy amúgy rohadtul otthon hagytad.
Ezzel a gondolattal a fejedben kb. csak az első 3-4 órát végigülni a repülőn idegölő (ennyi kell a beletörődéshez), szemed is alig tikkel, hogy mégis hogy lehetsz ilyen balf@sz. Aztán lassan bekapcsolnak a túlélő ösztönök, és úgyis megoldod valahogy. Én ezt úgy kiviteleztem, hogy két takarót loptam a gépről. Meg még két párnát. Meg elraktam az evőeszközkészletet. Is! Van ám egy kis kompakt tábori készletem otthon. Az evőeszközfiókban. Biztos nem lesz baja. Meg akkor már, ha lúd, legyen kövér: sót, borsot, szalvétát, cukrot, egyéb apróságokat, úgyis jó lesz majd valamire. (És az is biztos, hogy ezen mondat hallatán legalább egy jó barátom felsír a röhögéstől otthon, amiért én, ezt valóban hangosan, és komolyan kiejtettem a számon. Nem még hogy le is írom…)
Reptéri tengés-lengés után (Dohában pár óra, Jakartában pár óra) a helyközi járatokkal haladunk tovább Sorong felé, amit azért kicentiztünk, mivel papíron 1-kor landolunk, 2-kor megy a komp Raja Ampatra. Na. 13:39 lett a landolás. Összepaktáltunk a gépen a rajtunk kívül egyetlen fehér bőrűekkel, ők is a kompra hajtanak, és bíztatnak, hogy próbáljuk meg elérni, úgysem indul pontosan. Meghajtjuk még a végét, együtt szaladunk négyen a motyóinkkal, osztozunk a taxin (és a szenvedésen, ők is a 34. órájukat tapossák), és bizony nettó 28 perc múlva már a jegyet vesszük a hajó gyomrába vezető palló előtt. Taxisunk egyébként eléggé kooperatív volt, értette, hogy sietünk: konkrétan a szembe sávban csapat a délutáni dugóban, hogy időben kiérjünk a kikötőbe.
Most itt lötyögünk egy nagy hajón, 34 órája vagyunk úton, rém kipihentek és kicsit sem dehidratáltak, de pár óra múlva elvileg már a szálláson bámuljuk a tengert. Ja. Nyilván nézelődünk és nem úgy fogunk eldőlni a kis szúnyoghálós matracunkon, mint egy fél disznó az ólban…
Október 22. Waigeo
A megérkezés már teljesen problémamentes. Van némi sárban gázolás a szállásig, papucsban külön élmény, de azt legalább könnyebb lemosni. Vízre épült kis nádtetős bungalónk előtt levágódunk a deszkákra, lábunk majdnem a tengerbe ér, és igyekszünk implementálni a nyugalmat: tengervíz csobog, dzsungelből madarak hangját hallani, amúgy a végtelen csönd. Megérkeztünk.
Szállásadónk, Frankie, és családja gyorsan körbevezet: ott bungaló, az tenger, itt dzsungel, arra wc. Vacsinál tali. Szevasztok. A házikó igen minimalista: egy kb. 140 széles matrac, 2 párna, szúnyogháló, két szék és egy asztal a verandán. A vizes blokk igen limitalt: wc-t hordóból öblítjük manuálisan, vágyaink netovábbja pedig a zuhany, és még úgyis 60%-kal növekszik a komfortzónánk, hogy igazából guggolva kell zuhanyozni (padló nincs, köves földön állsz, nem árt az egyensúlyérzék), merthogy a fejed fölé emelt zuhanyrózsába már nem nyomul fel a víz. Deréktájon tartva még úgy ahogy csöpörög. Hajat mosni sem itt fogunk.
Sajnos keringtek rémhírek arról, hogy akadnak patkányok erre, és nem telik bele sok időbe, hogy az egyik a mi lakunkban nézzen körül (most komolyan MIÉRT? Ott van 5 másik bungi...). Beszaladni látjuk csak. Némi tipródás után, halált megvető bátorsággal: egy méteres faléccel a jobb kezemben és a kinti műanyagszéket magam előtt pajzsul tartva, fejlámpával (érted, világosban!), centiméterről centiméterre kommandózok be a házba, és nézek be minden sarokba (kétszer), illetve piszkálok meg minden gyanús elemet, hogy kiűzzem az ott rejtőzőt. Nem találom meg, így este csak reménykedni tudunk, hogy kimászott valamelyik vészkijáraton, mert őrülten megrémült tőlem. Kajákat mindenestre nem hozzuk be a szobába. Ja, és aki jönne ide, hozzon ide pár macskát, had szaporodjanak, szerintem kipucolnák a kis rágcsálókat a szigetekről!
Október 23. Waigeo
Pillanatok alatt kidőltünk este, érzékeink mégis végletekig ki voltak hegyezve a zajokra, és minden apró neszre kapcsoltuk a kezünkre erősített fejlámpát és csekkoltuk a szobát, de persze sehol semmi. Hajnal 5 körül ébredtünk, hogy paradicsommadár-lesre induljunk, de szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, úgyhogy egy kis tipródás után visszafeküdtünk.
A rágcsálóhelyzet felmérésére legjobb tesztkörnyezet: szobán kívüli, semleges területen, gondosan elhelyezett két darab, csomagolt, bontatlan, magyar müzli szelet (maradék kaja az útról). Volt eszünk nem bevinni a hálótérbe… Fél10 körüli (újra)ébredésünkkor konstatáljuk, hogy megint okosak voltunk, ugyanis mindkét müzliszeletnek szőröstül-bőröstül lába kelt az asztalról, hűlt helyük. Gyanús, hogy nem majmok (mert nincsenek) csenték el a túlélésre (mert egy müzliszelettel sokáig húznánk…) szánt ételt. Nem baj. Megszokjuk ezt is.
Reggeli sült banán kávéval, közben a nap is kisüt, úgyhogy felszerkesztjük a snorkel felszerelést, befedjük minden porcikánkat 30/50 faktorral és kimerészkedünk a vízre. Apály lévén sok a séta, aztán a sekély (és forró!) vízben óvatosan nézelődünk a korallok között, nehogy lerugdossuk őket. A víz tiszta, a korallok élnek, temérdek színes halacskát látunk, csillagokat, sünöket, csak a víz alatt létező színű, kőbe épült furaságot, ami közelítésre becsukódik. Mintha a kő/korallnak lenne egy kis kékeslilára rúzsozott, hullámos szája.
Ez még csak a bemelegítés a víz alatti látványba, mert ezen a szigeten a paradicsommadarak miatt töltünk több időt, egy fajtájával délután találkozunk is, a vörös paradicsommadárral. Egy 30-40 perces dzsungelsétára indulunk, minden egyes, apró pórusunkból ömlik az izzadtság gyaloglás közben, és ugyan nem magashegyen vagyunk, mégis fáj belélegezni ezt az iszonyatosan nehéz, párás levegőt. Igazából inkább víz ez, nyomokban levegőt tartalmaz. Végül megtaláljuk, amit keresünk: hím vörös paradicsommadarak rajolnak egy fán, szépek, színesek és két kis antennaszerű, hurkos végű toll áll ki a segg… khm farktollaik közül! Távcsővel lessük őket egy darabig, majd hazaballagunk. Kb. 2 fokkal hűvösebb van, így már kettővel kevesebb pórusunkból dől az izzadtság.
A nyomásmentes, hideg vizes dézsazuhany éltet minket hazáig, ragadunk, viszketünk, szomjazunk, de mikor megérkezünk, valami fura össznépi ünnepség van a szállásunkon, a környékbeliek mind idegyűltek. Egy papféle emberke tart beszédet egy asztalnál, és körben ülve hallgatják a felnőttek, göndör fürtös kölykök rohangálnak körülöttük. Próbálunk észrevétlenül elosonni, mégis mindenki döbbenten bámul minket, lehet nem sűrűn látnak fehér embert. A gyerekek mind körénk sereglenek, és rögtön fotózkodni is kell velük. Mosolyognak, vidámak, elhalasztjuk a fürdést.
Este próbáljuk megérdeklődni, hogy vajon mi amúgy a teendő a patkányokkal. Csapjuk agyon? Kergessük el? Etessük meg? Hagyjuk őket a fenébe? De amikor egy minimális angol tudású es egy még minimálisabb indonéz tudású egymással kommunikál, abból csak olyan beszélgetés sülhet ki, hogy:
- Ugye vannak itt patkányok?
- Hmmm. Mi?
- Patkány, az a kis állat. A földön. Lenn. Szaladgál.
- Hmm, jaaa, igen-igen, persze!
- Szóval vannak itt?
- Ooo, hogyne, van kettő is, mindjárt hozok egyet.
- ??? ...
Frankie sugárzó arccal kihoz egy matracot.
Ennyiben maradunk.
